1. fejezet: Első nap

Rohantam. Nem úgy, mintha az életem múlt volna rajta, hanem azért, mert az életem múlt rajta. Sípoló tüdővel, sajgó mellkassal szlalomoztam a fák között, és egymás után kerültem ki a letört gallyakat, bokrokat, kisebb sziklákat.

A látásom újra és újra elhomályosult, a szememet könny mardosta. Minden méter megtételekor, minden lépésem után bevillant egy kép az elmúlt napok borzalmas eseményeiről. Az idilli jövőkép, mely a kandallónál állva, Daryllel az oldalamon körvonalazódni kezdett, mostanra lesújtóan homályossá vált.

Azt hittem, nyugalmas időszak elé nézek, de a balszerencse egy percig sem szunnyadt. Annyi minden történt igen kevés idő leforgása alatt, hogy az emlékek még frissességük ellenére is összemosódtak és eltorzultak. Csupán egy-egy momentum maradt meg élesen, ám ezek olyan elemi erővel villantak az agyamba, hogy szinte megszédítettek.

Az egész Daryl, Rosita és Denise portyájával kezdődött. A trió egy rövid körútra indult, amely végül tragédiába torkollott. Felbukkantak a Megváltók, és Dwight fejbe lőtte Denise-t. Szegénynek esélye sem volt a túlélésre.

Egyrészt hálát adtam az égnek, amiért nem kellett végignéznem Denise halálát, másrészt átkoztam magam, mert nem voltam Daryl mellett. Kellemetlen súly nehezedett a szívemre, amikor ott ácsorogtam a betemetett sírnál, és láttam a férfi keserű arckifejezését.

Aztán ott volt Carol. Vagyis nem volt. Órákkal azután, hogy beszéltem vele, összeszedte a holmiját és lelépett. Mindössze egy levelet hagyott hátra. Az eltűnése felbolygatta a közösséget, többen a keresésére indultak. Nem csatlakoztam hozzájuk.

Bármilyen kegyetlenül hangzik, egy futó ötlet erejéig sem merült fel bennem, hogy megpróbálom megtalálni. Lehetnék álszent, és hogy magamat is becsapjam, állíthatnám, hogy azért nem eredtem a nyomába, mert tiszteletben tartottam a kérését, miszerint ne keressük, ám nem erről volt szó.

Szimplán nem vágytam a jelenlétére, és nem szerettem volna egy közösségben élni vele. Nem akartam úgy számon tartani, mint egy alexandriait, mi több… Sehogy, semmilyen formában nem akartam Carolra gondolni. Nem azért, mert gyűlöltem, hanem mert képtelen voltam bizalmat szavazni neki. Már maga az elképzelés is megvalósíthatatlannak tűnt, hogy mi valaha is igazi társak legyünk.

A csúcspont persze nem az ő lelépése volt. A legnagyobb rossz csak ezután jött. Denise halálával Daryl tekintetébe mélységes harag költözött. Azt akartam, hogy beszéljen róla, de nem szeretett volna, én pedig ismertem őt annyira, hogy inkább nem erőltettem.

Titkon reméltem, hogy idővel leülünk és megvitatjuk a dolgot, ám ehelyett hozott egy önző döntést, ami ellen semmit nem tehettem. Ott álltam Alexandria kapujánál, Abrahammel beszélgettem, így szemtanúja voltam, amikor Daryl motorra pattant és lelépett. Egyetlen pillantást kaptam búcsúzóul, de abban sem volt más, csak mindent felemésztő gyűlölet.

Michonne, Glenn és Rosita is látta Daryl viharos távozását. Nem volt kérdés, utána mennek-e, ahogy az sem, én mitévő leszek. Mind a négyen furgonba ültünk, és rögvest útnak indultunk, hogy megállítsuk Darylt.

Tudtam, hogy nem fog sikerülni. Ahhoz túl önfejű és határozott volt. Miután rábukkantunk az erdő szélén, Glenn számtalan érvet felsorakoztatott, hogy meggyőzze és visszacsalja, azonban minden szava süket fülekre talált.

Csak álltam és hallgattam kettejük párbeszédét, és mikor láttam, hogy a többiek próbálkozása kudarcba fulladt, Daryl után iramodtam. Pár lépéssel beértem, elkaptam a karját, ő pedig sarkon pördült, hogy megszabaduljon az érintésemtől. Ahogy találkozott a tekintetünk, és szembesült vele, hogy én késztettem megtorpanásra, csillapodott valamelyest, ám közel sem eleget.

– Ne csináld! – kértem fojtott hangon. Daryl sűrűn szedte a levegőt, az ajkai elnyíltak. Mondani akart valamit, végül mégis néma maradt.

Kevés voltam ahhoz, hogy rábeszéljem a visszatérésre. Mind azok voltunk. Csalódtam, amikor elhátrált tőlem és megfordult. Nem benne, nem a többiekben, hanem magamban. Már az sem lepett meg, hogy Rosita csatlakozott Darylhez.

Ők ketten folytatták a Dwight utáni hajszát, Glenn, Michonne és én pedig elindultunk vissza, Alexandriába. Úgy botorkáltam a társaim mögött, mint egy élőhalott. Csak egyetlen érzés, a csalódottságom iránti düh adott bizonyosságot arra, hogy ember vagyok, s nem kóborló.

Félúton sem jártunk, amikor a Megváltók egy kis csapata – élükön Dwighttal – elfogott minket. A megmentésünkre siető Darylt és Rositát is hamar leleplezték és ártalmatlanná tették, előbbi egy pisztolylövést is kapott Dwighttól.

Mind az öten megkötözve, betömött szájjal vártuk, hogyan tovább, mígnem egy kisebb kóborló-horda bukkant fel a közelben. Esélyünk sem volt észrevétlennek maradni, bár nem is állt szándékunkban – legalábbis nekünk, alexandriaiaknak. Ki akartuk használni a húszabálók okozta zűrzavart, hogy megszökhessünk, és nem sokon múlt, hogy minden terv szerint alakuljon.

Daryl talált egy éles követ. Próbáltam jelezni neki, hogy először a saját kötelékét oldja el, és biztos voltam benne, hogy érti, mit szeretnék, de rá sem hederített. Vagy talán nagyobb esélyt szavazott nekem, tekintve, hogy ő komolyabban is megsérült.

A kezembe csempészte a követ, így nem maradt más választásom, mint megpróbálni elvágni a csuklóimat szorító huzalt. Mire sikerült, a Megváltók már javában aprították a kóborlókat. Nyugalmat erőltettem magamra, kivártam a megfelelő pillanatot, majd felugrottam, és hátulról rátámadtam az őrzésünkkel megbízott fickóra.

Pár határozott mozdulat elég volt, hogy megszerezzem a kezében lévő bozótvágót. Amint elterült a földön, homlokon döftem, aztán kiszabadítottam a többieket. Az egyetlen, amivel sem én, sem a többiek nem számoltak, hogy a Megváltók túl gyorsan végeznek a hordával.

Idegesen, a kóborlókkal vívott csata hevétől túlfűtve, szitok- és parancsszavakat kiáltozva rohantak felénk. Michonne-t teperték le először, és miközben három Megváltó körbevette Glenn-t, Daryl taszított rajtam egyet, és a szemembe nézve annyit mondott, rohanjak.

Megráztam a fejem, mire elvette tőlem a bozótvágót, és másodpercek alatt kivégezte a kartávolságon belülre érő két fickót. Újból menekülésre utasított, immár sokkal erélyesebben. Glenn-re pillantottam, akit épp ekkor löktek a földre, majd Michonne-ra, aki már ismét fogoly volt.

Kell valaki, aki tudatja Rickkel, mi történt, futott át az agyamon. Kell valaki, aki segítséget szerez. Nem kerülhetünk mind az öten a Megváltók fogságába. Muszáj itt hagynom a többieket. Muszáj itt hagynom Darylt. Muszáj!

Nem tudom, e villámsebesen lepörgő gondolatsor mely pontjánál pördültem sarkon, de amikor feleszméltem, már szaladtam. A tőlem telhető leggyorsabb iramban menekültem az eldördülő pisztolyok és a Megváltók hangja elől.

Rohantam. Nem úgy, mintha az életem múlt volna rajta, hanem azért, mert az életem múlt rajta. Sípoló tüdővel, sajgó mellkassal szlalomoztam a fák között, és egymás után kerültem ki letört gallyakat, bokrokat, kisebb sziklákat.

Nem akartam, de olykor kénytelen voltam megállni. Nem kaptam levegőt, a torkom kapart. A szám kiszáradt, akár egy sivatagi szomjazónak. Patakzott rólam a verejték, átáztatva a rajtam lévő ruhadarabokat.

Csupán percekre lassítottam le, vagy dőltem neki egy-egy fa törzsének, hogy kifújjam magam. Nyöszörögtem az agyamat ostromló gondolatoktól és az adrenalintól, a kimerültség szüntelen remegésben tartotta a testemet.

Néhány mérföldre lehettem Alexandriától, amikor felfigyeltem az egyre közelebbről hallatszódó zajokra. Zizegtek, sisteregtek a levelek, a madarak elhallgattak. A gallytörésekből származó recsegéshez, ropogáshoz minden irányból érkező füttyszó társult.

Körbevettek, tudatosult bennem. Ennyi volt, nem mehetek tovább. Ha megteszem, Alexandriába vezetem őket. Azokhoz a védtelen nőkhöz és gyermekekhez, akik képtelenek lennének megvédeni magukat. Azokhoz a bátor férfiakhoz, akik valószínűleg kevesen lennének, és akiknek feleannyi könyörtelenség sem lakozik a szívükben, mint a Megváltóknak. Farkasokat eresztenék a bárányok közé.

Lihegve odatámolyogtam egy kidőlt fához, és lehuppantam annak törzsére. A füttyszó rövidesen elhalt, és egy férfi bukkant elő az erdő sűrűjéből. Őt követte még három, majd mögöttem is feltűnt egy.

Nem fordultam meg, de tudtam, hogy ott van. Hallottam a lépteit és a légvételeit. Éreztem a belőle áradó izzadtságszagot. Becsuktam a szemem, és hogy még egyértelműbb legyen a megadásom, lehorgasztottam a fejem.

Mocskos, haragtól átitatott szavakat mormolt, aztán hátba rúgott. Valósággal lerepültem a fatörzsről, és métereket gurultam a földön. Az elsőként megmutatkozó férfi bakancsa állított meg úgy, hogy a gyomromba mélyedt az orra.

A hátamra fordultam, felszisszenve az esés okozta sérülésektől. Amúgy sem voltam elég jó passzban, hisz az Ethannel folytatott párharcom sok erőmet elszívta, és az akkor szerzett sérüléseim épp csak elkezdtek begyógyulni. Nem csodáltam, hogy a futás sem ment annyira.

Talpra ráncigáltak, megkötöztek, hogy a kötél a húsomba mélyedt, és betömték a számat egy koszos ronggyal. A Nap alábukott a horizonton, és a környező fákat már egybemosta az esti homály, amikor visszaértünk a többiekhez.

Betuszkoltak Glenn, Michonne, Rosita és Daryl mellé egy furgonba, majd az egyik férfi ingerülten ránk csapta az ajtót. Teljes sötét borult ránk. Egyetlen emlékkép maradt a fejemben: Daryl aggodalmas arckifejezése és pásztázó tekintete, amellyel szemügyre vett, mielőtt bezártak melléjük.

Sejtelmem sincs, mennyi ideig zötykölődtünk. Idegesített, hogy nem tudom, hová megyünk és mi lesz velünk. Dwighték egyetlen szót sem intéztek hozzánk a korábbi átkozódásaikon kívül. Csupán abban voltam biztos, hogy a végállomáson még több Megváltó vár ránk.

Először azt hittem, csak beképzeltem az odakintről beszűrődő füttyszót. Túl sokszor hallottam aznap. Pár másodperccel később kivágódott a furgon ajtaja, és szó szerint reflektorfénybe kerültünk.

Hunyorítva, a fáradtságtól botladozva hagytam, hogy az egyik Megváltó, mint egy rongybabát, kihúzzon a járműből. Egyre hevesebben dobogó szívvel körbenéztem, a látvány felkészületlenül ért.

Rengeteg Megváltó volt körülöttünk. Mindannyian felfegyverkezve, a szokásos füttyel fogadtak bennünket. Rick, Carl, Maggie, Abraham, Sasha, Eugene és Aaron a földön térdeltek. Egyikük sem nézett ki valami jól, mégis Maggie-ért aggódtam a leginkább. Tudtam, hogy állapotos, és csak remélhettem, hogy pocsék ábrázata ellenére minden rendben van a picivel.

Darylt, Michonne-t, Glenn-t, Rositát és engem csatlakoztattak a társainkhoz. Leültettek melléjük, hogy egy sort alkossunk, aztán egy vastag bajszú, nyurga fickó a tőlünk nem messze lévő lakókocsihoz hátrált, s miközben végigvezette rajtunk a pillantását, ennyit mondott:

– Jól van. Mindenki megvan. Köszöntsétek a górét! – Ezzel megkocogtatta a lakókocsi oldalát.

Az ajtó kitárult, és egy magas, bőrdzsekit viselő, vállán baseballütőt pihentető férfi került elő. Arca felsőbbrendűséget sugárzott, a mosolya és a mozgása pedig elárulta, mennyire elégedett, és mennyire nyeregben érzi magát.

– Behugyoztatok már? – kérdezte. A hangja mély volt, és más esetben kellemesnek találtam volna, így viszont semmi mást nem éreztem, mint haraggal elegyedő félelmet. No meg értetlenséget. – Ú, ejnye! Szerintem már igencsak közel álltok hozzá – folytatta, ahogy megközelített minket, és egyesével végigmérte mindegyikünket. – Bizony. Nemsokára csirrenni-csurranni fog itt. – Lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd megtorpant. – Melyik faszkalap közületek a főnök?

– Ő lenne az. A vezérürü – felelte a bajszos fickó, és rámutatott Rickre.

– Helló! Rick vagy, igaz? – fordult a csapatfőhöz a baseballütős. – Én meg Negan. És nem nagyon örülök, hogy irtod az embereimet – közölte. – És miután embereket küldtem, hogy megöljék az embereidet, mert megöltétek az embereimet, újabb embereimmel végeztél. Nem kóser. Rohadtul nem. Fogalmad sincs arról, hogy mennyire kurvára nem kóser, de szerintem nemsokára azért rá fogsz te is ébredni.

A szemem sarkából néha Darylre néztem, aki minduntalan viszonozta a pillantásomat. Láttam, mennyire feszélyezett. Én is az voltam. Mind azok voltunk.

– Ja, pár perc múlva már bánni fogod, hogy keresztbe tettél. Bánni fogod – vigyorodott el Negan, majd amilyen gyorsan felfelé görbült a szája, olyan gyorsan el is komolyodott. – Tudod, Rick, az a helyzet, hogy bármit teszel, nincs az az Isten, hogy packázz az új világrenddel. Mert ez az új világrend, ami kurva egyszerű. Szóval, még ha gyépés is vagy, ami akár elő is fordulhat, könnyedén fel tudod fogni. Készen állsz? Akkor mondom, de jól figyelj!

A férfi levette a válláról a baseballütőt, és Rick fejéhez tartotta. Nyeltem egyet, a gyomrom megremegett. Nem bírtam tovább Darylre nézni, minden figyelmem Rickre és Neganre korlátozódott. Az izmaim megfeszültek, s noha tudtam, hogy nem mozdulhatok, az egész testem érezte, hogy valami borzalmas van készülőben, és ennek megfelelően reagált.

Negan mosolyogva hajolt közelebb Rickhez:

– Ideadsz mindent, vagy kinyírlak – mondta valamivel halkabban, majd zsebre dugott kézzel, a baseballütőjét lóbálgatva, újabb sétálgatásba kezdett. – Nagy erőfeszítéseket tettünk, hogy felfogjátok azt, hogy ki vagyok, és mit tehetek. Mostantól nekem dolgozol – mutatott az ütővel Rickre. – Amitek van, nekem adjátok. Ez a dolgotok. Persze, tudom én, hogy ezt picsa nehéz csak úgy szimplán lenyelni, de le fogod nyelni. Efelől nincs kétségem. Semmi.

Megint Rickhez lépett, bennem pedig egyre nőtt a feszültség. Minden mozdulata, minden szava ellenszenvet, sőt gyűlöletet ébresztett bennem.

– Császár voltál, és felépítettél valamit – folytatta Negan. – Azt hitted, biztonságban vagytok. Tiszta sor. De most végre megtudtátok: nem vagytok biztonságban. Közel sem vagytok, sőt kezdhettek félni, főleg akkor, ha nem teszitek, amit akarok. És hogy mit akarok? Mindenetek felét.

Ha pedig ezt sokalljátok, csináltok, találtok, loptok még többet. És akkor előbb vagy utóbb egálba kerültök. Erről szól mostantól az életetek. Minél inkább ellenálltok, annál nehezebb lesz az életetek. Szóval, ha valaki kopogtatna az ajtótokon, beengedtek minket, mert miénk az ajtó. Ha pedig ellenszegültök, ledózeroljuk az ajtótokat. Világos voltam?

Rick nem felelt. Negan a füléhez tette a kezét, mintha csak nagyot hallana, és lehajolt Rickhez.

– Mi? Nincs válasz? – kérdezte, nyomában néma csend maradt. Negan elhátrált, de csak épp annyira, hogy végignézzen a csapat egynéhány tagján. – Ugye nem gondoltátok, hogy megússzátok ezt az egészet valamiféle büntetés nélkül? Nem akarok megölni közületek senkit, de jobb, ha előre lefektetjük az alapokat.

Azt akarom, hogy nekem dolgozzatok. Márpedig ez nem megy, ha halottak vagytok, nemdebár? Nem fogok kertészkedni, nem. De megöltétek az embereimet, méghozzá jó sokat. Többet, mint amennyit zokszó nélkül lenyelek. Ezért pedig mindenki fizetni fog. Most tehát, az egyikőtökből még a szart is ki fogom verni.

Kiszúrtam egy pontot a talajon, és rezzenéstelenül fixíroztam. Bármibe le mertem volna fogadni, hogy Daryl figyel, és abban is biztos voltam, hogy a pillantásával közölni szeretne valamit. Csak sajnos gyáva voltam hozzá, hogy fogadjam az üzenetét.

– Ő itt Lucille – ismertette velünk Negan az addig lóbált baseballütőt. – És ez a kis hölgy bizony észvesztő. És mindez… Mindez csak azért van, hogy kiválaszthassuk, hogy kit ér a megtiszteltetés.

Negan hanyag léptekkel elindult, hogy áldozatot válasszon. Abrahamnél járva megjegyezte, hogy meg kellene borotválkoznia, Carlhoz is intézett pár szót, majd Maggie-hez lépett. Lerítt szerencsétlen nőről, milyen rosszul van, és Negan sem volt vak.

Ahogy ő fogalmazott, kész lett volna ott helyben véget vetni Maggie szenvedésének, Glenn azonban egyből a felesége védelmére kelt. A magánakciója kudarcba fulladt: Dwight hamar leteperte, aztán visszaráncigálta a sorba.

Az idegeim pattanásig feszültek, a szívem ki akart szakadni a helyéről. Hányingerem volt Negan viselkedésétől, mi több, az egész helyzettől. Gyűlöltem kiszolgáltatott lenni, vagy olyan állapotban látni másokat, most mégis mindkettőt el kellett viselnem.

Aztán az a fütty… Megint hallottam. Ott csengett a fülemben. Beette magát az agyamba, mint egy aljas kór. Mint egy undorító parazita. Aztán egyre csak terjeszkedett, de amikor véget ért, magamban könyörögtem, hogy újra azt halljam. Mert még az a hátborzongató füttyszó is jobb lett volna annál a szörnyűségnél, ami ezután következett.

Rick farkasszemet nézett az ütővel, de csak egy pillanatra, mert ezután mind megtapasztalhattuk, milyen érzés. A halál árnyékként lebegett közöttünk ide-oda, és egy-egy másodperc erejéig mindannyian a vállunkon érezhettük hűvös kezét, bőrünkbe vájó karmait. A mondóka, melyet Negan szavalt, mintegy aláfestésként szolgált a bennünk széttöredező remény szilánkossá válásához.

–… cérnára, cinegére, ugorj cica az egérre, és fuss!

Egy pár bakancs. Ez az, amire fókuszáltam. Nem Darylre, nem Rickre, nem a többiekre, hanem egy kis semmiségre. Talán nem is tudtam volna máshová nézni. Nem tudom, igazából meg sem próbáltam. Amúgy is fölösleges lett volna.

– Ha bárki megmozdul, bárki megszólal, vágjátok ki a gyerek másik szemét, és etessétek meg az apjával! És kezdhetjük is! – mondta Negan. – Levegőt vehettek, pisloghattok, sírhattok. Oké, nyilván mind ezt fogjátok tenni.

Összeszorítottam az ajkaimat. Éreztem, amint a halántékomon verejtékcsepp gördült végig. A férfi mindkét kezével rászorított a baseballütőre, aztán a magasba emelte, és egy szempillantással később lesújtott.