12. fejezet: Tizenkettedik nap

A Daryl lekoptatására tett első kísérletem kudarcba fulladt. A kérdését ugyan sikerült letudnom egy szimpla fejrázással, viszont amikor el akartam sétálni mellette, karon ragadott. Ezzel ideiglenesen maradásra bírt, sőt kivívta, hogy a szemébe nézzek, de érdemleges választ nem bírt kicsikarni belőlem.

A nagyobb ráhatás kedvéért közelebb hajolt, és csak aztán faggatott tovább, ám még így sem adtam be a derekam. Elfordítottam az arcomat, makacs módon bámultam a lábam előtt elterülő aszfaltot, majd addig vártam, míg végül egy sóhaj kíséretében eleresztett.

Sem a megbocsátásra, sem a büszkeségem feladására nem álltam készen. Igen, talán túl kegyetlenül viselkedtem vele, de nem láttam más megoldást. Napokkal korábban megfogadtam, hogy összefoltozom a szívem és elengedem őt.

Semmi nem szólt amellett, hogy lenne számunkra jövő, és hogy őszinte legyek, én sem bíztam benne. Sőt talán nem is akartam, mert tisztában voltam vele, hogy ha az útjaink ilyen formán ismét kereszteződnének, az idővel csak fájdalmat és szomorúságot szülne.

Nem árulhattam el neki, hogy tudok Rick B tervéről. Nem mondhattam el, hogy fáj, ami a kapcsolatunkkal történt. Nem vallhattam be, hogy minden elhatározásom ellenére kínoz a ridegsége és az elutasítása. Hallgatnom kellett róla, mennyire megnyomorított a kiszámíthatatlansága. Mert ha minden hozzá fűződő gondolatomat megosztottam volna Daryllel, azzal csak összezavartam volna a dolgokat. Ezt pedig mindkettőnk érdekében szükségszerű volt elkerülnöm.

A szokásosnál később keltem, úgy nyolc óra magasságában. Hamar megmosakodtam, magamra öltöttem egy kényelmesnek vélt ruhaszettet, majd megetettem Mázlit. Mivel nem voltam hozzászokva a reggelizéshez, kelletlenül elmajszoltam egy almát, aztán füttyentettem hűséges társamnak, aki egyből a nyomomba szegődött.

Kitaláltam, hogy keresek egy nyugalmas helyet Alexandrián kívül, és elolvasom a barlangból elhozott naplót. Amióta megtaláltam, csak egyszer sikerült átlapoznom, ezért tudtam, hogy jó pár bejegyzés leledzik benne, de arról fogalmam sem volt, mit tartalmaz pontosan.

Elsőként a fegyverraktár felé vettem az irányt. Épp az aszfaltos úton sétáltam, amikor hangos zene csapta meg a fülemet. Értetlenül ráncoltam a homlokomat, mígnem elhaladt mellettem a zaj forrása, egy világos furgon.

Eugene ült a volán mögött, Aiden és Nicholas az anyósülésen foglalt helyet. Tara észrevett és intett, amit egyből viszonoztam, aztán tettem egy kis kitérőt, hogy kiderítsem, hová tart a csapat.

Maggie még azelőtt becsukta maga után Deannáék házának ajtaját, hogy odakiálthattam volna neki. Nem akartam hívatlan vendégként belerondítani egy esetleges megbeszélésbe, így inkább fékeztem a kíváncsiságomat, és felszerelkeztem a fegyverraktárban.

Olivia egészen az érkezésemig lázasan tanulmányozta az élelmiszereket nyilvántartó papírokat, de miután közöltem, hogy szeretnék elvinni néhány cuccot, egyből követett a kis helyiségbe.

Révén, hogy gyakori látogatója voltam, ő meg egyáltalán nem bizonyult extrovertáltnak, hamar megeredt a nyelve. Elhadarta, hogy a furgonban utazók egy, a közösség elektromos hálózatának megjavításához szükséges kütyüért keltek útra, és Oliviának hála azt is megtudtam, hogy Aiden, Nicholas, Eugene és Tara mellett Glenn és Noah is részt vett a küldetésben.

Ezt követően csupa általános dolog került szóba. Jobbára Olivia beszélt, én csak hallgattam. Mire a kardomat a hátamra erősítettem, és ellenőriztem két pisztoly tárát, már azzal is tisztában voltam, hogy Aaron és Daryl toborzóútra indult, Abraham pedig besegített a Tobin vezette építkezésnél, a falakon kívül.

Megköszöntem Oliviának az információkat és a fegyvereket, majd sietve elhagytam a házat. Elmenőben biccentettem a kaput kinyitó fickónak, s közben megigazítottam a hátizsák pántját.

Egy közeli helyet is választhattam volna a naplóolvasáshoz, de el akartam ütni az időt, ezért inkább gyalogoltam. Órákon keresztül haladtam egyazon irányba, az útról le nem térve. Fogalmam sincs, hány mérföldet tettem meg, csak abban voltam biztos, hogy a korábbiaknál sokkal távolabbra merészkedtem.

Kitartóan meneteltem, mit sem törődve egyre jobban égő talpammal. Csak annyi időre álltam meg, míg megitattam Mázlit, aztán rögvest folytattam a gyaloglást. Gyors tempóban haladtam, a számon át véve a levegőt.

Szerettem az ilyen hosszas sétákat. Senki nem szólt hozzám, Mázli jelenléte megnyugtatott, és sikerült elűznöm a nyomasztó gondolatokat. Hagytam, hogy elvarázsoljon a természet, bűvkörébe vonjon a megannyi madárhang, és az arcomba ragyogjon az éltető napfény.

Jót tett, hogy bár Mázli velem volt, bizonyos értelemben mégis egyedül lehettem. Szerettem ezt a fajta magányt. Egyszerűen szükségem volt rá. Kellett, hogy elszakadhassak Alexandriától, egyúttal mindentől és mindenkitől. Kellett, hogy csak lebegjek egymagam, és mert az ilyen pillanatok nem lehettek állandóak, amolyan minden másodpercre szólóak, még különlegesebbek voltak számomra.

Jó néhány táblát, romos épületet, lerobbant autót és elhullott, félig-meddig felzabált állatot elhagytam, mire azt a döntést hoztam, hogy az erdőben megyek tovább. Legalább annyi ideig szlalomoztam a fák között, mint azt megelőzően az úton, mígnem valami olyanra leltem, ami egyből megtorpanásra késztetett.

Egy tetején mohafedte, aprócska házikót találtam. Ablakai épek voltak, fehér ajtajához lépcső vezetett. A kicsi teraszrész üres volt, a korlátja stabilnak tűnt. Elképesztett a látvány. Annyira egyszerű és csodálatos volt, hogy nem bírtam betelni vele. Mintha a házban és környékén megállt volna az idő, az összkép pedig csendet, nyugalmat és biztonságot ígérve hívogatott.

Meg sem fordult a fejemben, hogy lakik ott valaki. Elhagyatottnak véltem, mindenesetre törekedtem az óvatosságra, és a kardomat a kezembe véve lépdeltem fel az ajtóig. Kinyitottam és körbenéztem.

A piciny földszint egyetlen helyiségből állt, az emeletre korhadt, szúette lépcső vezetett. Odafent ugyanaz fogadott: nem voltak falakkal részekre osztott helyiségek. Egy térben helyezkedett el az ágy, a kád és a mosdókagyló. A vécét mindössze egy pöttyös, átlátszatlan függöny takarta el szem elől.

Pár perc alatt felfedeztem a ház minden szegletét, majd megálltam a földszinti nappali közepén. Újból szemügyre vettem az ajtóval szemközti falat, az ott lévő kandallót, aztán tovasiklott a tekintetem a könyvespolcra, a mellette található asztalkára, az olvasólámpára, a karosszékre, a háromfiókos szekrénykére, melyen a magnó kapott helyett. Megfigyeltem a félig telt szemetest, a nyitott ajtajú, üres hűtőt, a mosogatót és a konyhapultot, a polcokat és a díszítőelemül szolgáló tájképeket.

Akaratlanul is elmosolyodtam. A porlepte tárgyak, a molyrágta bútorok maradásra invitáltak. A falak, az ép padló, az ódon könyvek újrakezdést ígértek. Tiszta lapot – csak nekem.

Megbűvölve kapkodtam a fejem, újra és újra szétnézve. Az alsó ajkam megremegett, a látásom elhomályosult. Egymással harcoló gondolataim támadtak, ide-oda cikázva, belülről ostromolva a koponyámat. Eszembe jutott Alexandria, az ott élőkbe vetett remény, Deanna pozitív jövőképe, Rick terve, Ethan velem kapcsolatos ötlete és Daryl.

Csak így, egyszerűen Daryl. Mert a keresztneve mindent magába foglalt. Mindent, amit egykor jelentett, ami kettőnk közt történt, az egymáshoz intézett szavaink, az érintéseink, az örömöm, a bánatom, és amit abban a pillanatban jelentett nekem.

Az egészet feladhatnád, súgta a belső hangom. Mindent és mindenkit magad mögött hagyhatnál. Elengedhetnéd az elmúlt napokat, sőt az egész múltadat. Elűzhetnéd az egykori boldogságot, melynek emléke már csak fájdalmat okoz. Megszabadulhatnál a gyötrelemtől, az ostoba, összetört szívedtől és a sebeid nyalogatásától. Örökre lemondhatnál a történtekről.

Mázli vakkantása térített észhez. Pislantottam párat, nyugtatóan megvakargattam a füle tövét, majd kilestem az ablakon. Hű társam a ház körül bóklászó kóborló miatt ugatott. A kardom markolatára rászorítva kiléptem az ajtón, a lépcsőt mellőzve leugrottam az alig egy méter magas teraszról, és várva, hogy az élőhalott észrevegyen, készenlétbe helyezkedtem.

Mihelyst az én irányomba fordult, kinyújtotta értem a karját, és kissé rángatózva, esetlen mozdulatokkal elindult felém. Magam mögé parancsoltam Mázlit, és miután a kóborló elég közel került hozzám, a homlokába döftem a pengét.

Végignéztem, ahogy az arca mozdulatlanná vált, a karja elernyedt, a lába összerogyott alatta, és elterült a földön. Nem lehetett több tízévesnél, amikor átváltozott. A haja csomókban lógott. A szájából hiányzott egy darab, a fogai sem voltak meg mind. Rózsaszín, macimintás pólót, kanárisárga hosszúnadrágot és szandált viselt, a nyakában aranylánc lógott.

A kardomat a helyére csúsztattam, majd leguggoltam a halott testhez.

– Sajnálom – suttogtam, és magam sem tudom, milyen okból, a hüvelykujjammal megsimítottam az arcát.

Ezt követően az aranylánchoz nyúltam, és szétnyitottam a rajta függő medált. Két fényképecske volt benne: az egyik egy nőt, a másik egy férfit ábrázolt. Bizonyára a szülei voltak.

– Ígérem, jó helyre kerül – mondtam kisvártatva. Összecsuktam a medált, kipattintottam a lánc kapcsát, és a zsebembe süllyesztettem az ékszert.

Ásó és gyufa híján sem eltemetni, sem elégetni nem tudtam a megölt kóborlót. Más lehetőség híján otthagytam a testet, visszamentem a házba, és miután megitattam és megetettem Mázlit, lehuppantam a földszinti karosszékbe. Mázli leheveredett a lábamhoz, én pedig előhalásztam a naplót a hátizsákomból, és olvasni kezdtem.

„Mily közhely, kedves Olvasó, ám ha ezeknél a soroknál jársz, én már nem tartozom az élők közé. Csak remélhetem, hogy utolsó időszakom legdrágább kincse, e napló azért került hozzád, mert a sors érdemesnek tartott rá és a benne foglaltatott titkaimra.

Bízom benne, hogy nem okoz gondot a kézírásom, és megbocsátod, hogy írógép helyett tollat ragadtam. Nem olyan időket élünk, amikor hipp-hopp, hozzá lehet jutni egy olyan masinához, toll meg gyakran ott is van, ahol nem várnánk, és úgyis túl öreg vagyok, hogy a kézzel írás helyett másra hagyatkozzam.

Nem győzöm megjegyezni úgy szóban, mint írásban: különös világ ez. És kegyetlen. A régi értékek, amik végigkísérték a fiatalságomat, öregkoromra eltünedeztek. Úgy, mint az élők. Miután ez a nyavalyás vírus kiszökött valahonnét, minden megváltozott. Békésnek hitt utolsó éveim elvesztek, és tovább kellett küzdenem, de nem a megélhetésért, hanem a túlélésért.

Fiatalon még csak-csak képes lettem volna a harcra, azonban így, vénen nem láttam rá esélyt. Ellenben mégiscsak ki kellett bírnom, legalábbis míg találok egy helyet. Egy új otthont, ahol biztonságban tudhatom magamat és a családomat.

Tragikus, hogy csak három szerettem maradt, ahogy az is, hogy túl kellett élnem a saját fiamat. Még elborzasztóbb, hogy miattam veszett oda. Engem védett, pedig magát kellett volna mentenie. Magát és a gyerekeit.

Az élet valamiért mégis úgy hozta, hogy rám maradt az a három kis csibész. Három áldott unoka! Az oltalmam alá kerültek, s egyúttal kimondatlanul is kötelességemmé tették, hogy életben maradjak. Miattuk kellett életben maradnom. És én megtettem.

Istenem, hogy mennyit bolyongtunk! Összesen nem meneteltem annyit, mint azokban a hetekben. Gyakran éhesek voltunk, sokszor eláztunk, a földön aludtunk, vagy néha egy elhagyatott viskóban, bujdosva a húsunkat kívánó szörnyetegek elől.

Nehéz idők voltak, talán nem is tudnám még egyszer végigcsinálni. Most pedig itt ülök, egy közösség valamely házában, és ezeket a betűket, ezeket a szavakat írom. Mert itt, a falakon belül, itt, Alexandriában megtehetem, és nem kell félnem attól, hogy a házon kívül, az udvarban és a tónál, a pavilon árnyékában bármi baja eshet annak a három vidáman játszadozó ördögfiókának.

Szép napok ezek. Szép, kiérdemelt napok. Békére leltünk, no persze most sincs helye lazsálásnak. A falak állnak, óvnak minket, de nem kényelmesedhetünk el. Itt élni ajándék, ám ezt az ajándékot meg kell becsülni, és vigyázni kell az épségére. Mert tünékeny lehet. Vagy ha nem is tünékeny, hát törékeny.

És már jönnek is! Már jönnek is a csibészek! Véget ért a sárkányeregetés. Ahogy az ablakból látom, egyikük eleshetett, mert sebes a térde. Az én unokáim! No, már mennem is kell, csak még gyorsan, nagyon gyorsan ennyit, hogy ne felejtse az, kinek e napló a keze ügyébe kerül:

Azt tedd, amit éppen kell, kedves! Változtass, rohanj, zokogj vagy üvölts! Beszélgess, küzdj vagy hallgass! Válassz valamit, aztán tedd meg! Tedd azt, amit éppen kell!”

Összecsaptam a naplót. Mázli felkapta a fejét, és nagy barna szemével az arcomat vizslatta. Nyeltem egyet, a tekintetem a kemény borítóra vetült. Ethan szavai, futott át az agyamon, ezek Ethan szavai!

Egyre valószínűbbnek tartottam, hogy a napló írója és Ethan nemcsak ismerték egymást, hanem rokoni kapcsolatban álltak. Könnyen elképzelhetőnek tűnt, hogy a férfi Ethan nagyapja volt, azt viszont nem értettem, hogy ha Ethan valóban annyira szerette őt, mi történt, ami miatt a férfi elhagyta Alexandriát, és egy barlangba kényszerült, és Ethan miért nem tett valamit annak érdekében, hogy a nagyapja a közösségben maradhasson.

Mi a fene történt? Miért tűnik ennyire árnyaltnak a kép? Mi zajlott le Ethan és a nagyapja között? Milyen volt valójában a kapcsolatuk? Mégis milyen titkot őrizget Ethan Cooper? A nagyapját vagy saját magát védi? Ha előbbi, vajon mit tett a férfi, amiért végül nem látott más kiutat, mint az öngyilkosságot?

Mázli ismét ugatni kezdett, és az orrával megbökdöste a lábszáramat. Kinéztem az ablakon, sőt a teraszra is kimentem, de egy teremtett lelket sem láttam a környéken. Végül rájöttem, hogy nem egy idegen ember, kóborló vagy állat miatt jelzett, hanem mert pár óra volt hátra sötétedésig.

– Jobb vagy, mint egy vekker – simogattam meg a buksiját. Ugyanolyan izgatott maradt, nagyon indulni akart.  – Jól van, menjünk – mondtam végül.

Bár nagyon kíváncsi voltam a következő bejegyzésre, muszáj volt későbbre halasztanom, ugyanis nem volt ínyemre a koromsötétben való császkálás. Eltettem a naplót, a hátizsákot a pántjánál fogva a vállamra kanyarítottam, és hamar kerestem egy papírlapot meg egy íróeszközt.

Csupa nagybetűvel ráírtam a lapra, hogy ELADVA, feltűztem a bejárat ajtófélfájára, aztán elindultunk Mázlival abba az irányba, amelyből jöttünk. A délelőtti tempónál még gyorsabb iramot diktáltam, hogy biztosan visszaérjünk napnyugta előtt.

Hol az erdőben, hol az úton haladtunk, az itt-ott felbukkanó kóborlókat pedig nagyívben kikerültük. Bármilyen kevés idő és energia lett volna az ártalmatlanításuk, még annyit sem akartam elpazarolni. Ha tudott volna a nyelvemen, bizonyára Mázli is helyesli az ötletemet. Ő még a semminél is kevesebb késztetést érzett aziránt, hogy szembeszálljon egy élőhalottal, amit azok után, amiken keresztülment, végül is meg lehetett érteni.

Alexandria kapuja nyitva volt, amikor megérkeztem, ám nemcsak ez bizonyult szokatlannak. Valaki segítségért kiáltott. Amint tudatosult bennem, hogy Glenn kétségbeesett hangját hallom, futásnak eredtem. Mázli követett.

A furgon az út közepén állt. Az aszfalton vércseppek és kisebb tócsák terültek el. Közelebb érve láttam, ahogy a komoly fejsérülést elszenvedő, eszméletlen állapotban lévő Tarát beviszik az egyik házba.

Eugene sokkos állapotban toporgott a furgon mellett, míg Nicholast, aki szintén magatehetetlen volt, Tarához hasonlóan becipelték az ajtón. Glenn mindeközben lázasan, a történtek hatásától kissé zavartan, hadarva számolt be a balul elsült küldetésről.

Tudni szerettem volna, mi történt pontosan, ezért egyből nekiiramodtam, ám pár lépés megtétele után Ethan utamat állta. Mindkét vállamat megragadta, tekintetével az enyémet kereste, azonban engem semmi más nem érdekelt, mint kideríteni, hogyan sérült meg Tara és Nicholas, illetve miért vannak kevesebben, mint ahányan elindultak.

– Nem jó ötlet odamenni – közölte Ethan. – Inkább otthon kellene lenned. Elkísérlek, rendben? Hallod, Ann!? Hé, figyelj rám! Ann, csak rám figyelj! – szólt erélyesebben, és hogy magára vonja a figyelmemet, gyengéden, mégis határozottan megrázott.

– Hol van Noah és Aiden?

– Ann…

– Hol vannak? – szakítottam félbe.

– Nem jöttek vissza – felelte némi habozás után.

– Mi az, hogy nem jöttek vissza? – kérdeztem, és ellentmondást nem tűrően, egymás után mindkét kezét lesöpörtem magamról. Kezdett az idegeimre menni.

– Ők… Már nincsenek többé.

Mintha valamiféle átkot szórtak volna a testemre, egyszeriben megmerevedtem. Úgy álltam ott, mint egy szobor, képtelennek érezve magam arra, hogy bármilyen mozdulatot kivitelezzek.

Egyre sűrűbben szedtem a levegőt, a pillantásom pár másodpercre a semmibe révedt. Próbáltam feldolgozni a hallottakat, de nem ment olyan gyorsan. Annyira lehetetlennek tűnt az egész, hogy többször le kellett pörgetnem magamban Ethan szavait.

– Mi történt? – kérdeztem elhaló hangon.

– Még nem tudom, de Deanna biztosan kideríti, és utána megosztja velünk. Addig is jobb lenne, ha nem fokoznánk a zűrzavart.

Bármennyire is dühített, hogy Ethan visszatartott, megakadályozva, hogy odajussak Glenn-hez, Maggie-hez és a többiekhez, végül is be kellett látnom, hogy nem beszél hülyeséget. Muszáj volt türtőztetnem magam. Nem kopogtathattam Deanna ajtaján, hogy kérdőre vonjam és válaszokat követeljek. Nem lehettem ennyire tapintatlan, és ez rövid időn belül számomra is egyértelművé vált.

A döbbenetemet hirtelen támadó szomorúság követte. A gyász karmai ismerősen, mégis letaglózóan erős, térdet remegtető fájdalommal martak a szívembe. A torkom elszorult, és néhány percig egyetlen árva szót sem bírtam kinyögni. Hiába nem ápoltam közeli kapcsolatot Noah-val és Aidennel, megrázott az elvesztésük. Túl sebezhető, túl lelkis voltam.

– Hazamegyek – mondtam, majd megpaskoltam a combomat, jelezve Mázlinak, hogy kövessen.

Elléptem Ethan mellett, ám ő azon nyomban felemelte a felém eső karját, és a felsőtestem előtt átnyúlva, az ellenoldali vállamnál fogva visszahúzott maga elé. Meleg ölelésbe vont, két karját szorosan körém zárta. Nyugtatni akart, ám az őt körüllengő rejtélyek és a legutolsó beszélgetésünk után képtelen voltam értékelni a kedvesnek szánt gesztust.

Vártam egy kicsit, engedve, hogy kiélvezze a helyzetet, aztán határozottan elhúzódtam. A szemébe nézve úgy tűnt, egyetértünk abban, hogy az iménti ölelés inkább neki vált hasznára, mintsem nekem. Sőt, miután találkozott a pillantásunk, még azt is megkérdőjeleztem, hogy nyugtatni szeretett volna.

Egyszeriben az a benyomásom támadt, hogy eleve azért kezdeményezte az ölelést, mert szüksége volt rá. Bármilyen vadul hangzik, a tekintete kétségkívül arról árulkodott, hogy vágyott az érintésemre. Arra, hogy a teste az enyémhez simuljon.

Hátráltam egy keveset. A szeme megvillant, akárha rájött volna, hogy leesett nálam a tantusz. A nevemen szólított, mire összepréseltem az ajkaimat. Ügyeltem rá, hogy az arckifejezésem elárulja, mennyire nem örülnék neki, ha még egyszer visszatartana. Ezután kikerültem, és a korábbi kijelentésemre rácáfolva a fegyverraktárba siettem.

Leadtam a délelőtt folyamán elkért két pisztolyt, és csak ezután vonultam vissza a Deannától kapott házba. Felkavart a tragédiába torkolló küldetés híre, emiatt sokáig nem tudtam mit kezdeni magammal. Az alvás szóba sem jöhetett. Túl korán volt még, és egyébként sem bírtam volna elaludni.

Hogy mégis megkíséreljem elterelni a gondolataimat, leültem a nappaliban lévő kanapéra, és újból elővettem a naplót. Átlapoztam az első bejegyzést tartalmazó oldalakat, majd folytattam, ahol abbahagytam:

„Újabb nyugodalmas nap? Aligha! Hetek teltek el e naplóba vésett első feljegyzésem óta. Kedves Olvasó, kérlek, bocsásd meg ezt a hosszú kimaradást, de az unokáim fontosabbak, mint a körmölés.

Tudod, inkább megélem velük a mókázást, a futballozást (még ha nem is vagyok már oly’ fürge, mint egykor), a rajzolást és a színezést, hogy aztán este mesét olvassak a legkisebbnek, zenét hallgassak a középsővel, és hosszú beszélgetésbe mélyedjek a legnagyobbal.

Az utolsóként emlegetett csibész aggaszt mostanában. A legnagyobbik. Bár így belegondolva… Már nem is nevezhető csibésznek, hiszen felnőtt férfivá érett. A vele történt rossz, a kényszerű küzdelem megedzette. Büszkén nézek rá, ám e büszkeség mellett – mint már írtam – aggodalom is rejtőzik.

Két vele hasonló korú ifjúval került barátságba. Ezt még nem is bánnám, ha azt a két suhancot nem vélném olyan aljasnak. Az arcuk olyan, mintha folyton mesterkednének valamiben. Utolsó beszélgetésünkkor nem féltem megemlíteni az én unokámnak, mennyire nem tetszik két új barátjának gyanús külleme és sunyi tekintete.

Hosszú, fáradhatatlan puhatolózásom végül megtörte. Papának nevezett, mint már annyiszor azelőtt, csak ezúttal több volt benne a komolyság, mint a szeretet. Elárulta, hogy készül valami, aztán arról hadart, mekkora szüksége van Alexandriának a mielőbbi változásra, és halkan hozzátette, milyen elvakultan vallja, hogy sokkal jobb vezetője is akadna Alexandriának.

A gyanúm beigazolódott. Nemcsak azok a képes regények, a videojátékok és a hétköznapi témák miatt volt olyan gyakran azzal a két ifjúval. Tervet szőttek. Új rendszert akartak, és ahhoz dukáló új vezetőt.

Próbáltam lebeszélni az ötletről, de hajthatatlan volt. Hogy ne kelljen meghallgatnia az ellenérveimet, csendre intett és elvonult, lezártnak tekintve a beszélgetést. Egészen elzárkózott előlem. Úgy, mint még soha azelőtt.

Az én drága, legnagyobb unokámat az életben először nem érdekelte a véleményem. Eszébe sem jutott, hogy hallgasson rám. Nem jelentette ki, mégis éreztem, hogy ostobának és tudatlannak tart, ezért inkább félretolt az útból.

Segíteni akarok neki, de mit tehetnék? S ha nem sikerül kitalálnom semmit, mi történik, meddig merészkedik?

Mi lesz veled, Ethan?”