Előző éjszaka hatalmas dörgésre riadtam fel. Pusztító vihar tombolt, a
szél szüntelenül csörgette a pajta ajtaját bezáró láncot. Nem sokkal később
hörgésekre és dörömbölő hangok sorozatára lettem figyelmes. Ülő helyzetbe
tornáztam magam, és amint észrevettem Darylt, aki a pajta ajtaját próbálta
csukva tartani, megértettem, mi folyik odakint.
Rohantam segíteni, és hamarosan többen is csatlakoztak hozzánk. Olykor
kilestem egy-egy apróbb résen, és mindannyiszor több tucat kóborló bámult
vissza rám. Csapatmunkával, minden erőnket latba vetve sikerült
megakadályoznunk, hogy a kóborlók győzzenek. Kint maradtak, ahol az óriási
szélvihar a vesztüket okozta, mi pedig nyugovóra térhettünk.
Másnap reggel újabb meglepetés ért minket. A pajtába visszatérő Maggie
egy idegen férfi és Sasha oldalán lépett be az ajtón. Hamar kiderült, hogy a
váratlanul felbukkanó alak az Aaron nevet viseli.
Daryl egyből felpattant, hogy kinézzen, de mint kiderült, Aaron egyedül
érkezett, mi több, jó ideje követett minket. Judith sírásba kezdett, így Rick
átadta Carlnak, hogy az idegen fickónak szentelhesse a figyelmét.
Aaron elmesélte, hogy egy közösség tagja, ahová szeretne meghallgatásra
invitálni minket. Azt mondta, akár csatlakozhatnánk is az övéihez. A
hátizsákjából előkerülő fényképeken az otthona szerepelt, melyet ránézésre
magas, stabil falak vettek körül. Aaron meggyőzően, bár kissé remegő hangon
adta elő a maga kis monológját, ám egyikünk sem volt annyira ostoba, hogy
éltető nedűként itta volna minden szavát.
Olyannyira belelendült a beszédbe, hogy még akkor sem fogta be a
száját, amikor Rick határozott léptekkel elindult felé. Sejtettem, mi fog
következni, és nagyjából az is történt, amire számítottam. A csapatfő behúzott
egyet Aaronnek, aki az ütés hatására elveszítette az eszméletét.
Egymásra néztünk Michonne-nal. Valamiért egyből meg tudtam állapítani,
hogy a legkevésbé sem vélte helyesnek Rick reakcióját. Ami engem illet, nem
nagyon tudtam eldönteni, egyetértettem-e a tettével. Valamilyen szempontból elfogadtam,
mégsem lehettem biztos benne, hogy tényleg jól cselekedett.
Ricknek eszében sem volt ellenőrizni Aaron szavahihetőségét, Michonne
viszont egészen másképp látta a helyzetet. Kíváncsi volt, a férfi igazat mondott-e,
és örültem, hogy nem hagyta elnyomni magát és a véleményét. Maggie és Glenn is
Michonne mellett foglalt állást.
Daryl tekintete találkozott az enyémmel. A pillantása azt üzente,
maradjak józan, és ne dőljek be Aaronnek, de én ugyanazon a véleményen voltam,
mint Michonne, ezért egy percig sem volt kérdéses, kinek az ötletét támogatom.
Habár tiszteltem és becsültem Ricket, eltúlzottnak éreztem a gyanakvását, hisz
látszólag meg sem fordult a fejében, hogy Aaron nem kamuzik.
Abraham és Rosita is Michonne-ék pártjára állt. Ricknek nem maradt más
választása, mint beletörődni a csapattagok döntésébe. Odalépett Glenn-hez, én
pedig leguggoltam Aaron mellé, hogy segítsek neki felállni. Mihelyst talpra
kecmergett, Daryl megbökte a felkaromat, és a fejével intett, hogy kövessem.
A többiek mind elfoglalták magukat, ki pakolászott, kik váltottak pár
szót, így Daryl időzítése tökéletesnek bizonyult. Az egyetlen, aki a szeme
sarkából látta Daryl gesztusát, az Maggie volt. Küldtem felé egy segítségkérő
pillantást, és ő nem késlekedett. Hamis indokkal bár, de megakadályozta, hogy
csatlakozzam Darylhez.
Arra kért, segítsek összepakolni neki az útra. Bizonyára tudta, hogy ha
kettesben maradok Dixonnal, a férfi maradásra akar majd bírni. S ugyan firtathatta
volna a témát, nem tette, amiért igencsak hálás voltam.
Hatan keltünk útra, hogy megnézzük az Aaron által említett lakókocsit.
Alig indultunk el, Glenn már kijelentette, hogy ha bárki is szembe jön velünk,
tüzet nyitunk rá. Nem támogattam az ötletet, és igazából nem is nagyon
értettem, miért viselkedett így a koreai.
Nyilván én sem bíztam volna meg akármilyen idegenben, akivel összefutok
a nyílt terepen, de előbb kérdeztem, mint lőttem volna. A szemem sarkából
Michonne-ra néztem, és az arckifejezése láttán egyből nyilvánvalóvá vált, hogy
ő sem ért egyet Glenn-nel. Mi több, velem ellentétben hangot is adott a
nemtetszésének.
Maggie, Rosita és Abraham ugyanolyan csendben hallgatta Glenn és
Michonne beszélgetését, mint én. Próbáltam megfejteni, vajon a két fél közül
melyiknek adtak igazat, ám ehhez a röpke, lopott pillantások nem voltak elegek.
Kidőlt fákat, elhullott állatokat hagytunk a hátunk mögött, mígnem az
út balra kanyarodott, és végre megtaláltuk a járműveket. Aaron igazat mondott,
a személygépkocsi és a lakóautó az aszfalt közepén állt.
Ahogy közelebb araszoltunk hozzájuk, gallyak reccsentek, és az útmenti
bozótosból két kóborló vánszorgott elő. Abraham és Rosita elintézte őket, így
hamar átfésülhettük a lakókocsit és a másik autót is.
Étellel, itallal és persze a járgányokkal tértünk vissza a pajtához.
Michonne-nak és néhány másik csapattagnak köszönhetően, aki a nőhöz hasonlóan
szóba merte foglalni a véleményét, Rick beleegyezett, hogy megnézzük azt a
bizonyos helyet, amelyről Aaron mesélt.
Glenn, Michonne, Rick és Aaron a személykocsival, én és a többiek a
lakóautóval indultunk el. Aaron tanácsa ellenére nem a tizenhatos, hanem a
huszonhármas úton haladtunk. Rick borzasztó ellenségesen viselkedett a
férfival, és még az aznap történtek után sem tanúsított iránta egy szikrányi
bizalmat sem.
Nem tagadom, engem is kételyek gyötörtek vele és az állítólagos
otthonával kapcsolatban, de legalább esélyt szavaztam számára. Azt akartam,
hogy bizonyítson, mert hinni szerettem volna neki. Hinni akartam, hogy még egy
olyan világban is van lehetőség nyugalmas és biztonságos életre, amelyben
hemzsegnek a húszabáló élőhalottak – vagy bolyongók,
ahogy Aaron nevezte őket.
A lakókocsi utasaival egy valamikori ellátmányraktárban húztuk meg
magunkat. Ott vártuk, hogy Rickék megérkezzenek. Daryl gondolkodás nélkül
elvállalta az őrséget, és bár Carol több szem többet lát alapon felajánlotta
neki, hogy csatlakozik hozzá, a férfi egy határozott fejrázással elutasította a
nő segítségét.
Ez persze cseppet sem vigasztalt. Az, hogy Daryl nem akart társulni
Carollal, eltörpült amellett, milyen látványosan került engem. Miután
elrejtőztünk a raktárban, nem telt bele pár percbe, és máris becsukódott
mögötte az ajtó. Mintha még a gondolattól is ódzkodott volna, hogy egy
légtérben legyen velem, szabályosan menekült az épületből.
Ő előlem, én a csapattársaim szeme elől szándékoztam eltűnni. Egy üres,
alig pár négyzetméteres helyiség felé tartva Maggie megérintette az alkaromat.
A szemébe néztem, megcsóváltam a fejemet, jelezve, hogy nem kell, pontosabban
nem szeretnék beszélni arról, ami egyébként is az arcomra volt írva.
Elkedvetlenített a Daryl miatt érzett bizonytalanságom. Szomorúvá tett,
hogy fogalmam sincs, hányadán állunk. Már azt sem értettem, miért óvott mindentől.
A csapat néhány tagjának nyilvánvaló volt, én azonban elvesztettem a fonalat.
Mintha mindaz, amit Glenn mondott, egyszerűen csak fölöslegessé és hamissá vált
volna. Egyre jobban fakult, és lassacskán kitörlődött az emlékezetemből.
Kezdtem félve gondolni Daryl irántam való érzéseire, és napjában
többször is megkérdőjeleztem a köztünk korábban lezajló események valódiságát.
Azáltal, hogy minden küldetéstől megpróbált eltiltani, csak még nagyobb
ellenkezést váltott ki belőlem, hisz csak azért is be szerettem volna
bizonyítani, hogy én is érek valamit – akkor is, ha nem gyilkolom meg az utamba
kerülő kóborlókat.
A szeretete helyett csupán irányításmániát láttam és éreztem, ami egyre
hatalmasabbá vált, és ahogy telt az idő, megölte a gyengédséget és a tényleges
törődést. Valószínűleg nem tudatosan, mégis annál hatásosabban érte el, hogy
koloncnak, mintsem csapattagnak tituláljam magam.
A többiek a fal túloldalán beszélgettek. Többnyire semmiségekről, régi
emlékekről ejtettek szót, én pedig a padlón ücsörögve, a felsőmből kilógó egyik
cérnaszállal babrálva hallgattam őket. A könnyed témák megnyugtattak, és ha
csak pillanatokra is, de elterelték a figyelmemet a valós problémáimról.
Később hosszabb szünetek szakították meg a társalgást, mígnem teljes és
számomra nyomasztó csend telepedett az épületre. Egy ideig a levegővételeimet
hallgatva, mozdulatlanul pásztáztam a magam elé tett kardot, amit hetekkel
ezelőtt még bátran használtam. Aztán egyre közeledő léptekre lettem figyelmes,
és Carol csatlakozott hozzám.
Behajtotta maga után az ajtót, majd nekidőlt a tőlem jobbra eső falnak.
A mellkasa előtt keresztbe font karral előbb a hüvelyében lévő kardra, aztán az
arcomra pillantott. A legjobbkor hagyta ott a többieket, hisz azok pont akkor
kezdtek újabb beszélgetésbe, amikor ő lelécelt.
– Veszélyes egyedül lenni – mondta –, még ha tető van a fejed felett,
akkor is. Manapság sehol sem biztonságos, különösen az olyanoknak, mint te.
Semleges hangneme nem akadályozott meg abban, hogy megállapítsam, nem a
féltő gondoskodás szólt belőle. Sokkal inkább úgy tűnt, mintha célozna
valamire.
– Az olyanoknak, mint én? – kérdeztem vissza. Nem késlekedett a
válaszadással.
– Láttam, hogyan viselkedsz a kóborlókkal. Terminus óta egyet sem öltél
meg közülük. A hídnál sem harcoltál – hánytorgatta fel. – Nem tudom, milyen
voltál Terminus előtt. Ám azt igen, milyen vagy most. Részt veszel a
küzdelmekben, de csak a jelenléteddel. Folyton hárítasz, holott nem félsz a
kóborlóktól. Ha félnél, megfutamodnál. Annak legalább volna értelme. Annak viszont,
amit most csinálsz, egyszerűen nincs.
Kis ideig farkasszemet néztünk, majd folytatta:
– A csapatba tömörülés lényege, hogy egyik tag segítse a másikat. Nem
minden csapatnak adatik hosszú élet, de az, ami körülötted zajlik, szerintem
elég egyértelművé teszi, hogy mi mások vagyunk. Ha valaha el is szakadtunk,
mindig visszataláltunk egymáshoz. Ez már több mint csapat. Ez egy család. És
hiába csatlakozik valaki egy családhoz, soha nem képezheti olyan szerves
részét, mint egy valódi családtag. Főleg akkor, ha hárít. Mert ha az illető
kivonja magát egy bizonyos dologból, sok esetben más fontostól is
elhatárolódik.
– Ezzel arra célzol, hogy ha nem ölök kóborlókat, nem is tartozom
hozzátok?
– Ha az ember nem küzd magáért, nem várhatja el, hogy mások megtegyék érte.
Ebben a világban harcolni kell. Úgy, ahogy az előző, kóborlómentes világban is
harcolni kellett. Most is a valamit valamiért elv érvényesül. És most sem
tartozhat akárki bárhová.
– Nem várom el, hogy bárki is kockára tegye miattam az életét. Soha nem
követelném Daryltől, hogy jobban vigyázzon rám, mint önmagára – feleltem,
hagyva a köntörfalazást. Nyilvánvaló volt, hogy Carol főleg Daryl miatt tartja
nemkívánatosnak a jelenlétemet. Én meg voltam annyira egyenes, hogy a
játszmázás helyett a tudtára hoztam, mennyire átlátok rajta.
– Daryl önfejű. Nem jellemző rá, hogy a saját elképzelése helyett
máséra hagyatkozik. Azt teszi, amit jónak lát. És jelenleg azt véli helyesnek,
hogy minden hajad szálát épségben tartsa. Kötelességének érzi, hogy vigyázzon
rád, pedig nem az, akármi is történt köztetek. Értem, hogy míg magatok
voltatok, nem talált nemesebb célt, de most… Most már itt van neki a családja.
A családja, amihez nem tartozhat akárki – sulykolta belém.
Carol szándéka a Napnál is világosabb volt. Nem akart Daryl közelében
tudni, és bár nem jelentette ki konkrétan, még egy bolond is leszűrte volna a
mondandójának lényegét. Az tetszett volna neki a legjobban, ha lelépek. Azt
hitte, a távozásom varázsütésre helyrehoz mindent, és Darylt is jobb kedvre
deríti, mert végre megszabadul a legnagyobb koloncától: tőlem.
Elvégre Dixon visszakapta a családját. A családját, aminek Carol
véleménye alapján nem lehettem tagja. A családját, ami a szeretteiből állt. És
emiatt még csak egy szerette sem lehettem – legalábbis a nő elképzelése
szerint.
– Arra kérsz, hogy hagyjalak el titeket? – kockáztattam meg. Carollal
szemben amúgy sem volt már veszítenivalóm. Esélyt sem adva elkönyvelt, mint egy
Darylre nézve borzasztó ártalmat, és ebből nem akart engedni. Valahol talán még
egyet is értettem vele.
– Arra kérlek, hogy a saját utadat ne mással próbáld végigjáratni. Te
választottad magadnak, hát teljesítsd! Mert akármi is vár ránk Alexandriában,
nem fogja könnyebbé tenni a dolgokat. Ha védőfalak vesznek majd körül, azok sem
mentenek meg saját magadtól.
Odakintről füttyszó hallatszott. Carol azonnal elhagyta a helyiséget,
hogy csatlakozzon a többiekhez. Azokhoz, akiket a szeretteinek és a családjának
gondolt. Azokhoz, akik közé nem tartozhattam.
Nem sokkal később Rickék jelentek meg az egykori ellátmányraktárban.
Míg Glenn azon volt, hogy meggyőzze Ricket, miszerint Aaron nem jelent
veszélyt, és igyekezett kiharcolni, hogy az alexandriai a párja, Eric mellett
aludhasson, én Darylre néztem.
Az emlékeim közt kutattam, és amilyen részletesen csak tudtam,
felidéztem a kápolnánál váltott csókunkat. Az ajka érintéséből és a keze
simogatásából táplálkoztam. A lehető legtöbb erőt szipolyoztam ki az azóta is
intenzív élményből, de így is nehéz volt, hogy könnytől mentes, tiszta maradjon
a látásom.
Az öröm persze
nem tartott sokáig. Nem nézett félre, én meg továbbra sem foglalkoztam az
arcára kiülő mondanivalóval. Valójában az csüggesztett el, hogy kezdtem
megtalálni az értelmet és az igazságot Carol szavaiban, és egyre
kétségtelenebbé vált, mit kell tennem a közeljövőben.
<3
VálaszTörlés