2016. március 21., hétfő

11. fejezet: Tizenegyedik nap (III. rész)

Negyed órával azután, hogy Elliot holttestét a szemünk láttára széttépték és felfalták a kóborlók, már a város irányába vezető úton kocsikáztunk. A falon belül több működőképes autó is volt, így nem esett nehezünkre eldönteni, hogyan hagyjuk végleg a hátunk mögött az elesett falut. Körülbelül két óra utazás után már a város is messze mögöttünk volt.
Daryl úgy döntött, spórolunk az üzemanyaggal, illetve tudta, hogy pihenésre is szükségünk van, ezért a délután folyamán meghúztuk magunkat egy farmon. Azt mondta, ha szükségessé válik, sötétedés előtt tovaállunk.
Leparkolta a kocsit az épülettől pár méterre, majd intett, hogy kövessem. Megkértem Arlene-t, hogy míg Daryl és én körbenézünk a házban, maradjon a kisfiúval a kocsiban. A lány biccentett.
Odasétáltam a kocsi hátuljánál ácsorgó Darylhez, aki épp a platón lévő fegyverek között kutakodott. Nem sokkal később egy kardot emelt ki a pisztolyok és kések közül, majd átnyújtotta nekem.

– Csak az egyik volt bent a raktárban – morogta. – A semminél több.
Szólásra nyitottam a számat, de egy árva hangot sem bírtam kinyögni. A torkom elszorult a benne növekvő gombóctól, és úgy éreztem, ha mégiscsak sikerülne köszönetet mondanom Darylnek, akkor a beszéddel együtt a könnyem is megindulna.
Túlságosan gyenge és fáradt voltam ahhoz, hogy úgy viselkedjek, mintha semmilyen komolyabb megrázkódtatás nem ért volna aznap. Ugyanakkor nem akartam, hogy a férfi ugyanazt a sebezhető és szánalmas nőt lássa bennem, aki a megismerkedésünkkor voltam.
Muszáj volt megőriznem a látszatot, így még annak a késztetésnek is ellenálltam, hogy hálám jeléül szorosan magamhoz öleljem. Semmi mást nem tettem, mint elvettem tőle a kardot.
Az épület legalább olyan kihalt volt, mint a környék. A házból minden irányba el lehetett látni legalább kétszáz méterre. A kilátást egyetlen fa vagy bokor sem akadályozta, így nem kellett attól tartanunk, hogy az élőhalottak a semmiből bukkannak elő. Ha pedig mégiscsak színre lépett volna egy nagyobb csoport, bőven lett volna rá időnk, hogy elhagyjuk a terepet.
Reméltem, hogy legalább néhány éjszakát kihúzhatunk a farmon, és nem kell már aznap este elmenekülnünk. Kezdett kikészíteni az állandó loholás, a mindig változó környezet, amelyet újra és újra meg kellett ismernem és meg kellett szoknom, és természetesen a kóborlók, akik mindenhol ott voltak. Képtelenségnek tűnt teljesen megtisztítani tőlük egy területet, hisz pár nap, hét, esetleg hónap eltelte után mindig újabbak jelentek meg.
Az időm nagy része azzal telt el, hogy kicsit átalakítottam a házat. Akárcsak a mi lett volna, ha kérdésen való töprengés, ez is a rossz szokásaim egyikévé vált. Tudtam, hogy úgysem maradhatunk a farmon életünk végéig, hisz nem bízhattunk folyton abban, hogy az eső ellát minket ivóvízzel, az erdő vadjai pedig minden alkalommal csillapítani fogják az éhségünket, én mégis majdnem az összes épületet, ahol a járvány kitörése óta meghúztam magam, igyekeztem otthonosabbá tenni.
Azt hiszem, ez amolyan kényszercselekvés volt, mert addig is sikerült kiürítenem a fejemet, és az adott helyzetem helyett inkább azon gondolkoztam, mihez kezdjek az általam fölöslegesnek megítélt használati tárgyakkal – például a hajvasalóval, a pincében tárolt törött csillárral, vagy az elszáradt növényekkel teli kaspókkal.
A ház nem volt emeletes, a földszint pedig mindössze hat helyiségre oszlott: egy nappalira, egy fürdőszobára, egy konyhára, egy kamrára – amelyet befőttek tárolása helyett egyfajta lomraktárként használtak az ingatlan egykori tulajdonosai – és két hálóra. Örültem neki, hogy a ház picinysége ellenére két szoba is volt, így mind a négyen kényelmesen elfértünk.
Úgy gondoltam, én osztozom Daryllel, Arlene meg a fiúval, de hamar kiderült, hogy a férfinak más elképzelései vannak. Ő ugyanis ahelyett, hogy a nyílpuskájával együtt beköltözött volna az egyik hálószobába, úgy döntött, inkább a nappaliban ver tanyát.
Nem hibáztattam érte, amiért nem volt hajlandó egy ágyban aludni velem. Még az is eszembe jutott, hogy talán túl nagy lépés lett volna a számára, bár ez ellentmondott annak, amikor a mellénye odaadása helyett inkább lefeküdt mellém a földre, és magához ölelt.
Valamikor a délután folyamán Daryl bejelentette, hogy elmegy vadászni. Nem kérdezősködtem, még csak azzal sem hozakodtam elő, hogy talán jobb lenne, ha vele mennék, holott legszívesebben minden lépésekor jelen lettem volna. Nem akartam újra elveszíteni őt, bár ez némileg abszurdnak tűnhet, hisz tulajdonképpen sohasem volt az enyém.
Végül úgy döntöttem, az erdőben való bóklászás helyett inkább a házban maradok, és vigyázok a lányra meg a fiúra. Ők egyáltalán nem voltak annyira talpraesettek, mint a férfi, ráadásul Daryllel ellentétben nem tudták volna megvédeni magukat. A fiú még túl fiatal volt, sem testileg, sem lelkileg nem készült fel a kóborlókkal való harcra, és ugyanez Arlene-ra is vonatkozott.
Már sötétedett, amikor a férfi visszatért a vadászatból. A kisfiú farkaséhes volt, egész délután azt panaszolta a lánynak, mennyire korog a gyomra, így természetesen ő volt az, aki hármunk közül legelsőként kiért a nappaliba.
Daryl, mintha a faluban hagyta volna a szokásos mogorvaságát, egy rövid ideig szótlanul ücsörgött a begyújtott kandalló előtt, aztán elővett egy kést, és átnyújtotta azt a kissrácnak. A fiú csillogó szemmel elvette a fegyvert, és miután figyelmesen végignézte az egyik mókus megnyúzását, maga is hozzálátott a munkához. Mindent pontosan úgy csinált, ahogy Daryl, és el kellett ismernem, hogy nagyon gyorsan tanul.
Arlene a kanapén törökülésbe helyezkedve olvasni kezdett egy évekkel korábbi magazint. Jómagam nekidőltem az ajtófélfának, és egészen addig figyeltem Darylt és a fiút, mígnem az utolsó mókus is sütésre készen állt.
A férfi intett, hogy csatlakozzam hozzájuk. Mindenkinek kiosztotta az adagját, és nekem is oda akarta adni a részemet, de nem kértem belőle. Daryl homloka ráncba szaladt, bizonyára nem értette, miért nem akarok velük vacsorázni.
Hiába voltam éhes, úgy éreztem, egy falat se menne le a torkomon. Jobbnak láttam, ha inkább visszavonulok. Rámosolyogtam Darylre, mindhármuknak jó étvágyat kívántam, aztán ellöktem magam az ajtófélfától, és visszabotorkáltam a szobába.
Az egyik komódban találtam néhány üres papírt, egy csiptetőtáblát, néhány ceruzát és egy tollat, így miután leheveredtem az ágyra, hozzáláttam a rajzoláshoz. Először csak firkálgattam, torz virágokat, házakat és egyéb apróságokat. Csak a második lapnál határoztam el, hogy kamatoztatom azt a kevés rajztudási ismeretemet, és megpróbálok valami értelmeset is összehozni. A ceruza sercegett, és olykor sebesen végigszaladt a papíron, máskor viszont lassú mozdulatokkal dolgoztam. Igyekeztem minél részletesebben lerajzolni, ami először eszembe jutott.
Talán egy óra is eltelt, mire elkészítettem a vázlatot, de távolabbról megszemlélve úgy tűnt, nem fölöslegesen dolgoztam vele. A szüleim nem véletlenül unszoltak annyira, hogy a gimnázium befejezése után egy művészeti egyetemen folytassam a tanulmányaimat. Igaz, sem az énekléshez, sem a hangszerekhez, sem a tánchoz nem értettem, a rajzoláshoz azért konyítottam valamicskét.
Anya mindig azt mondta, az ő családja révén volt hozzá tehetségem, apa meg azt állította, az ő felmenőinek köszönhetem ezt a remek adottságot. Ebben sohasem voltak képesek megegyezni. Az azonban biztos, hogy sem anya, sem apa nem tudott szépen rajzolni – úgy látszik, belőlük hiányoztak azok a bizonyos gének, vagy micsodák.
Órákkal azután, hogy a ház elcsendesült, Arlene és a kisfiú pedig nyugovóra tért, egy halk nyikordulás kíséretében kitárult a szobám ajtaja. A komódon égő öt gyertya lángja megremegett, ahogy lendületesen felültem.
Megijedtem, ugyanis meg sem fordult a fejemben, hogy Daryl az éjszaka kellős közepén beállít hozzám. Mindenesetre kíváncsisággal töltött el. Érdekelt, vajon mit akarhat tőlem.
– Szia – köszöntem kissé esetlenül.
Daryl egy szimpla bólintással elintézte az üdvözlést, majd megközelített. Leült az ágyam végébe, megköszörülte a torkát, és kissé oldalra biccentett fejjel tanulmányozni kezdte az arcomat.
– Jól vagy? – kérdezte halkan.
Megpróbáltam egyenes és azonnali választ adni, de nem tudtam összeszedni és rendezni a gondolataimat. Olyannyira belefeledkeztem a rajzolásba, hogy arra a néhány órára teljesen megszűnt a külvilág.
Úgy éreztem, mintha egyik pillanatról a másikra eltűnt volna az engem védelmező burok, és újra arcul csaptak volna a valós problémák. Azok, amelyekről muszáj volt megfeledkeznem, még ha csak rövid időre is. Szükségem volt némi megnyugvásra, és az a bizonyos megnyugvás annyira jó érzéssel töltött el, hogy nem akartam megválni tőle. Ám ezt nem állt jogomban eldönteni.
Attól tartok, túlságosan is összezavart mindaz, ami a faluban történt, és akaratlanul is bűntudatot éreztem. Pont az a gyászos állapot uralkodott el rajtam, amit a leginkább el szerettem volna kerülni.
Hosszú hallgatás után végül felsóhajtottam, és elszakítottam tőle a tekintetemet. A pillantásom újból a rajzomra tévedt. Ideje volt, hogy végre kiöntsem valakinek a szívemet, és ami azt illeti, az a valaki nem lehetett más, kizárólag Daryl.
Azt akartam, hogy tudjon a problémáimról. Mindarról, ami miatt szenvedtem. Még ha nem is tudott segíteni, akkor is be akartam neki számolni a gondjaimról. Már ettől is megkönnyebbülést vártam.
– Nem – feleltem. – Nem vagyok jól.
– Fáj valamid? – vonta fel a szemöldökét, s az arcán mintha aggodalom suhant volna át. Vagy lehet, hogy csak a gyertyafény játéka volt?
– Isten a maga sajátos módján büntet– mosolyodtam el fanyarul. Látva, hogy a férfi mindebből egy szót sem értett, magyarázatba fogtam. – Miután megtudtam, hogy a kóborlók betörtek a faluba, elindultam embereket menteni. Az egyik ház kertjében rátaláltam egy kislányra, aki egy halott csecsemőt tartott a karjában. A lányt megharapták, így azt tettem, amit kellett.
Daryl vállat vont.
– Te is tudod, hogy nem volt más választásod.
– Tudom – bólintottam –, de az, hogy helyesen cselekedtem, még egyáltalán nem könnyíti meg a dolgomat. Olyan, mintha szépen lassan kihalna belőlem az emberség. Minél több kóborlót ölök meg, és minél több szerencsétlenül járt ember hal meg a szemem láttára, annál nehezebb elszámolnom a tetteimmel, és annál kevésbé érzem azt, hogy van lelkem.
A férfi elszakította tőlem a tekintetét, és lehorgasztott fejjel vállat vont.
– Emiatt ne parázz. Nem hagyom, hogy elveszítsd az emberségedet – jelentette ki, majd újból felemelte a fejét, és féloldalas mosollyal az arcán mélyen a szemembe nézett. – Máskülönben ki lenne az, aki minden felhangzó sikoly után azzal csesztet, hogy nézzük meg, tehetünk-e valamit?
Sikerült megmosolyogtatnia. Akárhogy is, Daryl mindig el tudta érni, hogy jobb kedvre derüljek. Azt hiszem, pontosan ezért volt rá olyan nagy szükségem. Ő jelentette számomra a fényt, amely irányt mutatott a sötétségben, és ami újra meg újra visszavezetett engem a helyes útra. Nélküle már rég elvesztem volna, és ki tudja, merre ténferegnék ebben a hatalmas világban.
– Nem akarok több gyereket megölni – mondtam. – Akár kóborló, akár átváltozás előtt áll, képtelen lennék még egyszer megtenni.
Daryl hosszasan mérlegelt. Talán maga sem tudta, mit feleljen, vagy épp tudta, csak nem volt benne biztos, hogy amit mondani készül, bármilyen formában is a segítségemre lehet. Végül mégiscsak megosztotta a véleményét.
– Nem nagyon van beleszólásunk abba, kit vagy mit állít elénk az élet akadályként, de nem hinném, hogy az Öreg – tette hozzá, és egy pillanatra égnek emelte a tekintetét, hogy biztosan tudjam, kire céloz – büntetni akar téged. Inkább csak a legerősebbekre hagyja a legnehezebb harcokat.
– Akkor úgy látszik, Isten eléggé melléfogott, amikor erősnek ítélt. Gyenge vagyok, és ezzel te is tisztában vagy.
– Ha így volna, már nem élnél – közölte tárgyilagosan. – Egy hete még gyenge voltál, de azóta változtál. Szerintem nem is sejted, mennyire sokat.
Hosszú csend állt be, amit egyikünk sem tudott, vagy talán nem is akart megtörni. Mindketten némaságba burkolóztunk, de ez rendben is volt, legalábbis addig, amíg olyan elmélyülten tanulmányoztuk egymás arcát.
Úgy néztünk a másikra, mintha most találkoztunk volna először, vagy mintha egy percet kaptunk volna arra, hogy megjegyezzük egymás arcvonásait, hogy aztán emlékezetből megpróbáljuk lerajzolni.
Egészen addig kitartóan figyeltem Darylt, amíg el nem fordította a fejét. Egy, a nadrágjából kiálló rojttal kezdett el szórakozni, ám pontosan akkor, amikor a lapon lévő vázlatra pillantottam, váratlanul megszólalt.
– Mi az? – kérdezte, és a mutatóujjával a rajzom felé bökött.
– Csak egy kapu – vontam vállat.
– Mutasd erre! – kérte, és kinyújtotta érte a kezét.
A számat rágcsálva átadtam neki a papírlapot, aztán eldőltem az ágyon, és az oldalamra gördülve felhúztam a térdem. Érdekelt, miféle reakciót vált ki a rajzom Darylből, és valósággal izgultam. Az arcáról persze semmit sem tudtam leolvasni.
– Nem sejtettem, hogy ilyen szépen rajzolsz.
– Talán azért, mert tulajdonképpen semmit sem tudunk egymásról – világítottam rá a tényre, miközben elvettem tőle a lapot.
– Ezek szerint nem hallatszódott ki az irónia a hangomból? – vonta fel a szemöldökét, a szája szegletében csibészes mosoly bujkált.
– Nem akarlak elkeseríteni, de a szarkazmusról van még mit tanulnod.
– Majd észben tartom – vigyorodott el, és már épp felállni készült, amikor magam sem értem, miért, elkaptam a kezét.
– Várj! – mondtam azzal egy időben, hogy a csuklója köré fontam az ujjaimat. – Nem muszáj elmenned. Akár… Itt is aludhatnál.
– Nem is szándékoztam átmenni a szomszédba. Az elég messze lenne.
– Úgy értettem, hogy velem.
Elhatároztam, hogy ha most elutasít, nem teszek több kísérletet arra, hogy közelebb kerüljek hozzá. Ez volt az utolsó esélyem.
– Miért éppen egy kapu? – érdeklődött a férfi, és elterült az ágyon.
A jobb alkarját párnaként használta, a bal kezét pedig a hasán pihentette. A lábát keresztbe vetette, s míg én az arcát pásztáztam, addig ő a plafont fixírozta, méghozzá igen nagy odafigyeléssel.
Semmi kétségem sem volt afelől, hogy valójában nem a mennyezetet találta olyan rendkívül érdekesnek, hanem egyszerűen csak zavarban volt, és ezt próbálta meg leplezni.
– Eszembe jutott, mennyivel könnyebb lenne, ha létezne egy ajtó, egy kapu, vagy bármiféle kijárat ebből a világból, ami mögött egy új kezdet várja az embert. Csak átlépsz rajta, és minden máris megváltozik, mert ott, ahová mész, nincsenek kóborlók, nincsenek múltbéli bűnök vagy előítéletek. Azon a helyen tiszta lappal lehetne kezdeni.
– Akkor jobb, hogy nem létezik – morogta Daryl. – Ha volna egy ilyen kapu, már rég nem itt dekkolnék.
– Ha így van, miért jobb, hogy nem létezik?
– Mert most nem tudnál kit idegesíteni. Soha nem találkoztunk volna.
Tudtam, hogy ha jót akarok, nem firtatom tovább a témát, ezért nyeltem egyet, és hamar más mederbe tereltem a beszélgetést.
– Nem hiányzik a csapatod?
Az arca alig észrevehetően megrándult. Láthatóan érzékenyen érintette a kérdés.
– Sohasem tartoztam igazán sehová. A börtönt ért támadás után mindannyian más irányba menekültünk, és először fura volt, hogy csak Beth van mellettem. Később rájöttem, hogy azért volt olyan szokatlan, mert kezdtem összebarátkozni a gondolattal, hogy több emberrel kell együtt dolgoznom.
Miután félig-meddig letettem Beth kereséséről, egyedül akartam folytatni. Korábban is megvoltam társak nélkül, és tudtam, hogy a történtek után is elboldogulnék. Aztán jöttél te, és mindent felborítottál.
Nem terveztem, hogy veled maradok, de láttam rajtad, mennyire gyenge vagy, ezért belenyugodtam, hogy egy ideig vigyáznom kell rád. Nem akartam, hogy az én magányos farkas természetem miatt halj meg idő előtt. Úgy gondoltam, szükséged van valakire, akire támaszkodhatsz, ezért nem léptem le rögtön a második napon.
– Nemrég azt mondtad, már nem tartasz gyengének – emlékeztettem, mire felém fordította a fejét, és összekapcsolódott a tekintetünk. – Ennek ellenére itt vagy, és nem valahol máshol. Ha most úgy véled, erős vagyok, miért maradtál mégis mellettem?
Daryl megrándította a vállát.
– Nem sietek sehová. Meg aztán mit is csinálhatnék? Nem számít, merre vagyok, azok a mocskok mindenütt ott vannak. Mindegy, hol gyilkolom őket.
– Más okod nincs?
A férfi nyelt egyet, a pillantásunk ismét találkozott.
– Ne viselkedj úgy, mint Elliot – mondta. – Ne kérdezz olyat, amire magad is tudod a választ.
– De én tőled szeretném hallani.
– Nála is erre ment ki a játék. És mint tudod, nem járt sikerrel.
– Vagyis én se számítsak arra, hogy választ kapok?
Daryl arckifejezése komollyá vált.
– Még ne. Talán később.
– Például egy óra múlva? – mosolyodtam el.
– Később – ismételte el, aztán az oldalára gördült, így hátat fordítva nekem.
Egyelőre lezártnak tekintette ezt a beszélgetést, de nekem eszemben sem volt feladni. Magyarázatot akartam, és függetlenül attól, hogy aznap este már nem számíthattam rá, tudtam, hogy el fog jönni az ideje.
Már az is nagy előrelépést jelentett, hogy Daryl jóval közlékenyebb volt, mint máskor, és ahelyett, hogy a beszélgetés vége után magamra hagyott volna, továbbra is velem egy helyiségben, mi több, egy ágyban maradt. Tehát mégiscsak megvolt rá az esély, hogy hasonlóan érzünk egymás iránt.
Már csak két dolog vár kitalálásra. Az első, hogy milyen módszerrel vegyem rá a mielőbbi válaszadásra, a második, hogy miként közöljem vele a tényt, miszerint szerelmes lettem belé.

4 megjegyzés:

  1. Drága Selly!

    Mivel sajnos nincsen chated, és úgy gondoltam, hogy felesleges e-mailt ezért "pazarolni", ezért ide küldöm a linket a kritikádnak, ugyanis (bármilyen hihetetlen) megérkezett pont ebben a szent pillanatban! :D Remélem, mindent leírtam, ha nem - akkor tudod, hogy mi a teendő. :)

    Link: http://kezdodesignervagyok.blogspot.hu/2016/03/kritika-14-husz-nap-walking-dead.html

    Sok szerencsét a továbbiakhoz, és hogy tudd; én végig követem a történetet, akár írok egy kommentet, akár nem. :)

    xx Lily

    VálaszTörlés
  2. Kedves Lily!

    A kritikádra komment formájában válaszoltam, a leveleidre pedig vagy ma, vagy a holnapi nap folyamán reagálok, ígérem. Itt (is) szeretném megköszönni a kritikádat, igazán jó volt olvasni, és a tanácsaidat/észrevételeidet természetesen feljegyeztem magamnak.

    Ó, és ami a chatet illeti, azt hiszem, megoldottam a problémát! :)

    Minden jót, további kellemes estét! :*

    S

    VálaszTörlés
  3. Szia!!Tegnap találtam rá a blogodra és egyszerűen imádom!A The Walking Dead az egyik kedvenc sorozatom és persze Daryl a kedvenc szereplőm.Nagyon várom a kövit:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Köszönöm szépen, hogy írtál! Örülök neki, hogy tetszik a történet! Remélem, a későbbi fejezetek is kedvedre lesznek. :)

      S

      Törlés