9. fejezet: Kilencedik nap

Gyanús volt, hogy Leticia alig félmérföldenként pihenőt kért. Darylnek is feltűnt a kislány csapzottsága. Erősen zihált, minduntalan fáradtságra hivatkozott, piciny arca verejtékben úszott.

Amikor leült egy kidőlt fa törzsére, odaléptem hozzá, és kedvesen megsimogattam a hátát. A kislány felnézett rám, én pedig biztatóan rámosolyogtam, holott nagyon is meglepődtem. A rajta lévő póló átázott volt az izzadtságtól, a háta olyan meleg volt, hogy egészen biztos voltam benne, hogy a testhőmérséklete a normális felett van.

Természetesen nem hoztam szóba Leticia állapotát, még csak azt sem kérdeztem meg tőle, minden rendben van-e, és képes-e folytatni az utat. Nem akartam kimondani a nyilvánvalót, és nem akartam, hogy Daryl faggatni kezdje szegényt.

Amúgy is csak idők kérdése volt, mikor ad hangot a gyanakvásának. Egyelőre azonban visszafogta magát, én meg nem voltam annyira ostoba, hogy alá adtam volna a lovat. Így is épp elégszer mérte végig Leticiát, és egyáltalán nem úgy nézett rá, mint aki sajnálja. Nem, sokkal inkább kétkedő pillantással, a szeme sarkából figyelte a lányt, s közben egy másodpercre sem eresztette el a nyílpuskáját.

Valójában készenlétben állt. Bármikor képes lett volna rászegezni a fegyverét, ami roppantul dühített. Leticia nem volt több egy ártatlan kislánynál, a férfi mégis úgy kezelte, mintha a világ egyik legveszélyesebb bűnözőjét vettem volna a szárnyaim alá.

A legkevésbé sem bízott Leticiában, holott a lány azt állította, egyetlen kóborló sem harapta meg. Ami azt illeti, nekem is voltak kétségeim. Tudtam, hogy Daryl nem nyílik meg akárki előtt, ahogy azt is, hogy senkit nem képes egyhamar a bizalmába fogadni, de akkor sem értettem, miért viselkedett ennyire ridegen egy vétlen kislánnyal.

Azaz de, volt egy sejtésem. Azt hiszem, Daryl úgy gondolta, Leticia hazudott nekünk. Abból, ahogy a férfi többször is végigfuttatta rajta a tekintetét, arra a következtettem, hogy talán a harapás helyét próbálja beazonosítani.

Habár nem volt röntgenszeme, és nem látott a kislány ruhája alá, attól még pontosan úgy tett, mintha képes lenne rá. Olyan átható pillantással, annyira szöszmötölősen vizsgálgatta a mellettem ücsörgő apró kis testet, akárha volna esélye arra, hogy kiszúrja a ruhával elfedett harapásnyomot – már ha volt egyáltalán.

Néha ugyan rám nézett, de javarészt a kislányt pásztázta. Amikor mégis találkozott a tekintetünk, az arckifejezése és a testtartása egészen megváltozott. Olyankor kihúzta magát, és ugrásra készen állva úgy nézett rám, mintha máris száz százalékig biztosra tudta volna, hogy hol harapták meg Leticiát.

Gyakorlatilag az egész út ilyen hangulatban telt. A kislány többször is lassított a léptein, és amikor lenéztem rá, kétségbeesett pillantással az alsó ajkába harapott. Szégyellte magát, amiért nem volt elég erős, hogy megállás vagy hosszabb pihenő nélkül járja végig az utat a vadászházig, én pedig akárhogy is próbáltam palástolni a szánakozásomat, képtelen voltam úgy tenni, mintha nem sajnáltam volna.

Mert sajnáltam, méghozzá több okból is. Először is, mert látszott rajta, hogy nincs ereje teljében. A teste legyengült, és minden mozdulat egyre nagyobb erőfeszítésébe került. Másodszor, mert nem tudtam gyanakvás és szánalom nélkül ránézni – emiatt persze magamra is dühös voltam. A harmadik, hogy ha akartam, sem tudtam volna szemet hunyni az igazság felett. Az igazság pedig az volt, hogy ha valóban megharapták Leticiát, és ez egyértelművé válik, Daryl nem fog megkegyelmezni neki. Bele sem mertem gondolni, mit tett volna a lánnyal, ha megpillantja rajta egy kóborló harapásnyomát.

Lehet, hogy ott helyben végzett volna vele? Vagy lehet, hogy kiadta volna az útját? Nem… Nem hagyhattuk magára Leticiát. Akár megharapták, akár nem, eszem ágában sem volt elküldeni őt. Nem akartam a sorsára hagyni, nem akartam, hogy egyedül haljon meg, és persze azt sem, hogy kóborlóvá változzon.

Nem voltam biztos benne, hogy képes lennék megölni őt még az átváltozása előtt, akkor is ez tűnt a leghelyesebbnek. Ha a kislány valóban vírushordozó, akkor fel kellett készülnöm a lehető legrosszabbra. Arra, hogy ha eljön az idő, megöljem.

Nem szerettem volna, ha Darylre hárul ez a feladat. Annak ellenére, hogy a nevén kívül nem sok mindent tudtam a kislányról, mégis kötelességemnek éreztem, hogy én végezzek vele, habár az én kezemmel ellentétben a férfié biztosan nem remegett volna.

A vadászházhoz érve mindhárman megálltunk egy pillanatra. Daryl néhány lépéssel mögöttünk volt, Leticia meg közvetlenül mellettem toporgott. Intettem a kislánynak, jelezve, hogy nyugodtan menjen be a házba, és fedezze fel.

Tudjátok, mint amikor örökbe fogadnak egy árvát, és azt mondják neki, nézzen körül nyugodtan, ismerje meg az új otthonát. Egy kicsit olyan érzés volt, mintha én is egy árvát fogadtam volna örökbe. Ez részben igaz is volt, elvégre a kislánynak senkije sem maradt – vagy legalábbis nem tudtunk senkiről. Egyedül volt, míg rá nem találtunk, pontosabban addig, míg ő rám nem talált. Ő választott ki magának, nem fordítva.

Leticia némi erőlködés után belökte a vadászház ajtaját. Oldalra biccentett fejjel megvártam, amíg eltűnt az épületben, aztán halványan elmosolyodva elindultam utána. Az egyetlen dolog, amivel nem számoltam, hogy a férfi időközben mellém lépett, és elkapta a felkaromat.

Nem volt nehéz maradásra bírnia, elvégre jóval erősebb volt nálam. Először körém fonódó ujjaira vetült a pillantásom, aztán felnéztem az arcára. A mosolyom eltűnt.

– Nem bízom a kiscsajban – közölte az amúgy is nyilvánvalót. – Valamit titkol előlünk.

– Szerinted megharapták?

– Biztos, hogy megharapták – jelentette ki –, de nem ez idegesít a leginkább. Van még valami, amit rejteget előlünk.

– Ugyan már, Daryl! – sóhajtottam fel. – Még gyerek. Mégis mi komolyat rejtegethetne előlünk?

A férfi rám nézett, néhány hosszú másodpercig állta a tekintetemet, aztán újra a vadászház nyitott bejárati ajtajára pillantott. A szorítását megelégelve elrántottam a kezemet – talán egy kicsit indulatosabban, mint szerettem volna –, majd sejtve, hogy úgysem fog válaszolni a kérdésemre, inkább elindultam Leticia után.

– Nem maradhat itt – mondta Daryl, mire rögvest megtorpantam. Leticia jelent meg a teraszon, és széles mosollyal az arcán intett egyet.

– Nem jöttök? – kérdezte vidáman.

– De, máris – feleltem, aztán féloldalasan Daryl felé fordultam.

– Velünk marad – mondtam, a hangom erélyes volt. Ügyeltem rá, hogy kizárólag a férfi halljon, bár a közelsége miatt ez egyébként sem bizonyult nehéz feladatnak.

– Te is láttad, milyen állapotban van. Ha átváltozik…

– Nem fog átváltozni – vágtam a szavába.

– Nem akadályozhatod meg. Nem tehetsz érte semmit.

– Lehet, hogy csak lázas. Talán ugyanazt a vírust kapta el, mint én – vetettem ellen, majd ügyeltem rá, hogy némileg lágyabb hangnemben folytassam. – Te kitartottál mellettem. Azt mondtad, meg fogok gyógyulni, és így is lett. Ha én megérdemeltem egy esélyt, akkor neki is meg kell kapnia.

– Az a kurva nagy különbség, hogy téged nem haraptak meg. Őt viszont…

– Lehet, hogy őt sem – szakítottam félbe ismét. – Vagy talán láttál rajta arra utaló nyomot?

Daryl komor tekintettel vállat vont.

– Akkor derítsd ki! De most szólok, hogy ha megharapták, nem marad velünk. Nem vagyok hajlandó kockáztatni.

– Mit nem vagy hajlandó kockáztatni, Daryl? – csattantam fel. – Talán védtelennek érzed magad egy kislánnyal szemben?

– Ha átváltozik, nem egyszerű kislány lesz.

– Nem fog átváltozni – tagoltam.

– Még mindig nem érted, igaz? – emelte fel a hangját. – Komolyan azt hiszed, hogy a saját életemet féltem? – kérdezte. Hátat fordítottam neki, ám a férfi tovább hergelt. – Nem lehetsz ennyire ostoba, Stafford! – mondta, mire azon nyomban sarkon pördültem.

– Ne merj így hívni! – kiabáltam dühösen.

A számon át kapkodtam a levegőt, a pulzusom az egekbe szökött. Egy szempillantás alatt tudatosultak bennem a férfi imént elhangzott szavai, de olyan ingerült voltam, hogy hiába is próbáltam, nem tudtam kellőképpen lereagálni.

Képtelen voltam kiigazodni Darylen, lehetetlennek tűnt. Az egyik pillanatban kedves volt, a másikban már üvöltözött, és olyan dolgokat vágott a fejemhez, amikkel komolyan meg tudott bántani.

Egyszer azt éreztette, hogy gyenge vagyok, másszor erősnek tartott és biztatott. Nem bírtam felfogni, miért viselkedett ennyire furcsán, és miért nem tudott olyan lenni, mint én. Én egyszerű voltam, könnyen ki lehetett ismerni.

Bár igaz, hogy én sem voltam teljesen tisztában az érzelmeimmel, de még ha bizonytalan is voltam, és ha némelyest kétségbe is estem, akkor sem beszéltem úgy Daryllel, mintha csupán egy kolonc lett volna a nyakamon, amit mindenhová magammal kell cipelnem.

Dühtől fújtatva faképnél hagytam. A teraszra fellépve megfogtam Leticia kezét, és gyakorlatilag beráncigáltam őt a házba. Amint bevágtam magunk mögött az ajtót, és mindketten leültünk az asztalhoz, a lábát lóbálgatva rám nézett.

– Miattam veszekedtetek? – szólalt meg egészen halkan, már-már félénken, mintha attól tartana, hogy vele is kiabálni kezdek.

Mosolyogva a kislány szemébe néztem, de bárhogy is igyekeztem, nem tudtam mit felelni a kérdésére. Nem akartam hazudni neki, holott az lett volna a legkézenfekvőbb. Viszont azután, hogy olyan sokáig hallgattam, mérlegelve, hogy mit is mondhatnék, már értelmetlen lett volna füllenteni. Akkor túl nyilvánvaló lett volna, hogy nem mondok igazat.

– Régen apa és anya is veszekedtek. Mikor kicsi voltam, sokszor hallottam őket. Mindig azután kezdtek el vitázni, hogy lefektettek minket. Rachel hamar el szokott aludni, de én sokszor még órákig fent voltam. Anya folyton a munka miatt veszekedett apával. Előfordult, hogy apa csak késő éjjel jött haza az intézetből, és olyankor anya mindig számon kérte. Olyan is volt, hogy napokig nem láttuk apát. Meg olyan is, hogy valami karantén, vagy mi a csuda miatt bent kellett maradnia a munkahelyén.

Két szó is volt, ami szöget ütött a fejemben. Az egyik az intézet volt, a másik a karantén. Szinte villámcsapásként ért a felismerés, hogy Darylnek talán igaza volt. S ugyan fogalmam sem volt, hogy a fenébe lehettek a férfinak ennyire jó megérzései, miután Leticia elhallgatott, hamar egyértelművé vált, hogy valami nem stimmel. Nem Leticiára gyanakodtam, hanem az apjára.

– Hol dolgozott az apukád? – kérdeztem, s közben igyekeztem úgy tenni, mintha csak az időt szerettem volna elütni azáltal, hogy beszélgetést kezdeményezek.

– Egy kutatóintézetben – válaszolta. – Tudod, apa nagyon okos volt. Sokat kísérletezett, de nekünk egyetlen munkájáról sem mesélhetett. Sokszor nyaggattam emiatt, és sokszor megkértem őt, hogy legalább egy pici dolgot áruljon el, mit csinál, de mindig elküldött játszani, vagy azt mondta, ne legyek olyan kíváncsi, mert hamar megöregszem. Aztán elkezdett mesélni a házfelújításról, amit arra a nyárra tervezett. Meg…

– Szóval – vágtam közbe –, semmit sem tudsz apukád munkájáról, igaz? Csak annyit, hogy kísérletezett.

– Meg annyit, hogy több prezi… perzen… prezentációt is készített valamiféle mutagén vírusokról. Meg magáról a mutációról.

– Mutagén vírusokról és mutációról?

– Igen – bólintott. – Annyira emlékszem, hogy a mutációk okozzák a rákos megbetegedéseket, de többet nem tudok.

Egy rövid ideig csendben néztünk egymásra, és amikor kicsapódott a bejárati ajtó, nyomban összezártam az ajkaimat. Cinkos pillantást vetettem Leticiára, rákacsintottam, mire ő egy halvány mosollyal válaszolt. Így – még ha szavak nélkül, de – sikerült a tudomására hoznom, hogy ennek a beszélgetésnek köztünk kell maradnia. A lány vette a célzást, ezért miután a férfi a falnak támasztotta a nyílpuskáját, és leheveredett a kandalló mellé, bemasíroztam a fürdőszobába.

Letoltam a nadrágomat, két ujjam közé csippentettem az alsóneműmbe belegyömöszölt ruhaanyagot, és fintorogva a földre ejtettem. A zacskóból előhalászott dobozt kibontottam, hamar elintéztem a dolgomat, aztán fogtam a ruhadarabot, és azt követően, hogy összehajtogattam – nehogy bármelyikük is felfigyeljen a rajta éktelenkedő vérfolton –, a fürdőből kilépve a kandallóba hajítottam.

Leticia feje az asztalon pihent, az alkarját párna gyanánt használta. Fáradtnak tűnt, és még akkor sem eszmélt fel, amikor becsuktam a fürdőszoba ajtaját. Látva, mennyire kimerült, inkább békén hagytam, és elindultam a kijárat felé. Már a kilincsen volt a kezem, amikor Daryl a könyökére támaszkodott.

– Hová mész? – kérdezte.

– Gyűjtök tűzifát – feleltem anélkül, hogy hátranéztem volna, majd elhagytam a házat.

A kardjaimtól a bevásárlóközpontban tett látogatás óta sem váltam meg, így nem voltam fegyveretlen. Nem mintha különösebben messzire elcsatangoltam volna a háztól, de a közelünkben is ólálkodhatott néhány kóborló – márpedig jobb volt biztosra menni.

Nem császkálhattam kedvem szerint anélkül, hogy ne lett volna nálam legalább egy darab kés, amivel adott esetben fel tudtam venni a harcot az élőhalottak ellen. Igaz, több tucat kóborlóval szemben mit sem ért volna egy vacak kés, de több volt a semminél.

Összeszedtem néhány apróbb gallyat és pár marék száraz levelet, aztán rögtön visszamentem a házba. Szerencsére egyetlen kóborlóval sem találkoztam, így rövid idő alatt sikerült elegendő tüzelőanyagot összegyűjtenem.

Nem akartam sokáig távol maradni. Tény, hogy az életemet is rábíztam volna Darylre, abban egyáltalán nem voltam biztos, hogy nem lenne képes kárt tenni Leticiában. Nyilvánvaló volt, hogy túlságosan gyanakvó vele szemben, így nem is állt szándékomban huzamosabb ideig kettesben hagyni őket.

Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy az égvilágon semmi nem történt, amíg én távol voltam. Leticia halkan hortyogva aludt, Daryl pedig ugyanott feküdt, ahol korábban. A lábát keresztbe vetette, az alkarja a feje alatt volt, és kitartóan fixírozta a fagerendákon lévő repedéseket. Amint átléptem a küszöböt, rám emelte a tekintetét.

Azt hittem, mondani akar valamit, de egy közönyös pillantáson kívül mást nem kaptam. A tüzelőnek szánt gallyakat és leveleket a kandallóba dobtam, és mire felegyenesedtem, Daryl már a kijárat felé igyekezett.

Ezúttal rajtam volt a sor, hogy megkérdezzem, hová megy, ám túl büszke voltam ahhoz, hogy megszólaljak. Bár a férfi visszavett a tempóból, és lassú mozdulatokkal közelítette meg az ajtót – mintha csak arra várt volna, hogy faggatózni kezdjek –, miután rájött, hogy nem szándékozom kérdőre vonni, gyorsított a léptein.

Nem érdekelte, hogy Leticia épp az igazak álmát alussza, simán lelécelt. A kislány felriadt az ajtócsapódásra, és kótyagos fejjel, álmos, résnyire összeszűkült szemmel pislogott párat.

– Aludj tovább! – mosolyodtam el, mihelyst találkozott a tekintetünk. – Itt biztonságban vagy – suttogtam, miután visszahajtotta a fejét az asztal lapjára.

Megvártam, hogy újra egyenletesek legyenek a légvételei, aztán leültem a kandalló mellé. Úgy éreztem, képtelen lennék elaludni, ahhoz túlságosan sok gondolat nyugtalanított. Az első, ami kétséget ébresztett bennem, az a Daryllel való kapcsolatom volt. Úgy éreztem, mintha ismét egy hatalmas szakadék választott volna el minket egymástól.

Fájt, hogy pillanatok alatt újra olyan nagy űr támadt közöttünk, és nem tudtam, van-e esély arra, hogy valaha is közelebb kerüljünk egymáshoz. Legalább annyira közel, mint aznap este, amikor magához ölelt, és a karjai közt aludtam el. Elsősorban persze nem a fizikai kontaktusra vágytam. Igaz, hogy az is hiányzott, mert még olyankor is vágytam Daryl testének közelségére, amikor haragudtam rá, és meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben.

De legfőképp az hiányzott, ahogy olykor-olykor viselkedett velem. Amikor kedves volt, amikor a kimondott szavai mögött ott bujkált a miattam érzett aggodalom. A féltés, ami egy-egy mondatából áradt, melegséggel töltött el, s azokban a pillanatokban úgy éreztem, bármit megtennék ezért a férfiért.

Azt hiszem, túlságosan kötődni kezdtem hozzá. Én közel éreztem őt magamhoz, de egyáltalán nem biztos, hogy ez fordítva is igaz volt. Talán Daryl nem érzett irántam semmit, mármint semmi olyat, amiből bármi komoly is kialakulhatott volna.

Nem volt a szavak embere, de a gyengéd érzelmeket sem kezelte valami jól. Lehet, hogy nem is érzett irántam olyat, amit én iránta, és feleannyira sem kötődött hozzám, mint én őhozzá. Megeshet, hogy csak társként gondolt rám, és egy olyan embert, egy olyan gyenge nőtt látott bennem, akit meg kell védenie.

Addig-addig töprengtem, amíg végül komoly következtetésre jutottam.

Nem azért mentette meg az életemet annyiszor, mert tetszem neki. Nem azért maradt velem, mert vonzódik hozzám. Azért húzott ki megannyiszor a csávából, és azért nem hagyott még magamra, mert a lelkiismerete nem engedte. Az erős férfinak meg kell védenie a gyenge nőt – attól tartok, ő így fogta fel ezt a dolgot. És ez volt a legfájóbb.

Viszonzatlan érzelmekkel kellett szembenéznem. Kár lett volna abban reménykednem, hogy Daryl valaha is komolyabban érdeklődni fog irántam. Hiába nem volt érzéketlen, és ahogy azt már korábban is megállapítottam, volt szíve, lehetetlennek tűnt, hogy az a szív valaha is értem dobogjon.

* * *

Az ajtókilincs megnyikordult, mire felriadtam. Alig bírtam megmozdulni, minden végtagom elgémberedett a kényelmetlen testpozíciótól. Mielőtt becsukódott volna a bejárati ajtó, volt szerencsém kipillantani az udvarra, és meglepve tapasztaltam, hogy időközben besötétedett. Fogalmam sem volt, mennyit aludhattam, de hálát adtam az égnek, amiért csak én ébredtem fel Daryl megérkezésére.

A férfi elreteszelte az ajtót, és miközben leült a kandalló elé, vetett rám egy röpke pillantást. Az elejtett zsákmányt – két mókust és egy nyulat – ledobta maga elé, félretette a nyílpuskáját, majd a kezébe vette a nadrágja övére felerősített tőrt, és hozzálátott az egyik mókus megnyúzásához.

Pozitívumként könyveltem el, hogy még csak rá sem hederített a vidáman alvó kislányra, aki azóta is egyenletesen szuszogott. Szemügyre vettem az arcát, amely a körülményekhez képest kisimult volt, és egyáltalán nem látszottak rajta az aznap elszenvedett gyötrelmek. Talán még szépet is álmodott.

Leticiáról hamar Darylre siklott a tekintetem. A férfi keze szorgosan járt, egy másodpercre sem hagyta abba a munkát. Ám anélkül is tökéletesen meg tudta nyúzni a mókust, hogy odafigyelt volna az elejtett zsákmányra és a mozdulataira, és ezt az is bizonyította, hogy a szeme sarkából minduntalan engem figyelt.

Hatalmas késztetést éreztem aziránt, hogy végre megtörjem a hosszúra nyúló csendet, legnagyobb meglepetésemre mégsem kellett megszólalnom. Még mielőtt kinyithattam volna a számat, hogy a lehető legridegebb hangon, a legkevésbé sem békülékenyen rákérdezzek valami teljesen általános dologra, Daryl halkan beszélni kezdett.

– Eddig azt hittem, csak részegen tudok parasztul viselkedni – morogta. Ahelyett, hogy egyszerűen csak kimondta volna a sajnálom szót, inkább megcifrázta az egészet. – Úgy látszik, józanul is egy bunkó seggfej vagyok.

Sajátos bocsánatkérés, futott át az agyamon. Szótlanul, rezzenéstelen arccal fürkésztem a férfi tekintetét, és noszogatás nélkül, türelmet gyakorolva vártam, hogy hozzátegyen még valamit.

– Szerencsés vagy, hogy nem egy olyan szar családban kellett felnőnöd, mint amilyen az enyém volt. A te apád legalább volt valaki, de az enyém… Csak piált meg bagózott. Egy senki volt. Úgy látszik, ez valami örökletes marhaság, mint a hajszín meg ilyenek. A lényeg, hogy mindig seggfej voltam. Részegen meg tényleg elviselhetetlen szoktam lenni – vont vállat. – A jó hír, hogy mostanában kevesebbszer vagyok akkora paraszt, mint korábban – mosolyodott el féloldalasan, s bár nem tudtam biztosan, hogy ezzel vajon mit akarhatott a tudtomra hozni, azért volt egy sejtésem.

– Nem lett volna könnyebb, ha kimondod, hogy sajnálod? – szólaltam meg hosszú hallgatás után.

– Nem akartam bocsánatot kérni – mondta nem sokkal később.

– A magad módján mégis megtetted – közöltem, mire ismét vállat vont, és lehorgasztott fejjel az elejtett zsákmányra pillantott.

– Már csak azt kellene megígérned, hogy soha többé nem vitázol velem – vetettem fel mintegy mellékesen, a hangom már-már szórakozott volt.

– Azért ne ess túlzásba!

– Miért, te talán élvezed a veszekedéseinket? Nem lenne jobb, ha soha többé nem vitatkoznánk?

– Nem – felelte, miután hozzálátott a másik mókus megnyúzásához.

– Merhogy? – kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben törökülésbe helyezkedtem.

– Már hozzászoktam a fordulatos vitákkal teli mindennapokhoz – felelte, és újfent az arcomra vándorolt a tekintete. – Nélküled megint minden szürke és elcseszett lenne.

Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztünk. A mosoly lehervadt az arcomról. Daryl kijelentése nem csupán meglepett, de szó szerint mozdulatlanná dermesztett. Megmásította minden róla kialakult elképzelésemet, és újra életet lehelt a lelkem mélyén gyökeret verő virágba, amely a szavai hallatán erőre kapott, és ahogy azt egy virághoz illik, szirmokat bontott.

A szívem hevesebben vert, és jóleső bizsergés járta át az összes porcikámat. Épp, amikor mindent elveszni láttam, és épp, amikor úgy éreztem, hatalmas szakadék tátong közöttünk, kiderült, hogy csupán ki kellett volna nyitnom a szemem, hogy megpillantsam a hidat, amely összekötötte a két oldalt: minket.

* * *

Reggel Leticia nyöszörögve, a normálistól eltérő arcszínnel, pipacsvörös arccal ébredt. Már este is gyanús volt, hogy amikor felkeltettem, még enni sem volt hajlandó, és fáradtságra hivatkozva szinte egyből visszaaludt. Daryl is furcsállta a lány viselkedését, de kivételes módon nem tette szóvá.

Aggódtam Leticiáért, mert erősen verejtékezett. Amikor odaléptem hozzá, hogy ellenőrizzem a testhőmérsékletét, indulatosan ellökte a kezemet, és dühösen rám morrant. Azt mondta, hagyjam békén, nincs neki semmi baja, csak túlságosan fáradt.

Nem akartam veszekedni, így nem közöltem vele, mennyire furcsa ilyen sok alvást követően, hogy még mindig fáradtnak érzi magát. Ehelyett a férfi késének a segítségével lemetszettem egy darabot a rajtam lévő felsőből, és miután benedvesítettem egy kis vízzel, óvatos mozdulatokkal borogatni kezdtem az alvó kislány perzselően meleg bőrét.

 Szerencsére nem ébredt fel, és még azután is javában aludt, hogy elvégeztem a dolgomat. Daryl a kandalló melletti falnak támaszkodva állt, és a mellkasa előtt keresztbe font karral mustrálta a lányt. A nyílpuskája mindvégig ott volt a lába mellett, így akármelyik másodpercben kész lett volna felfegyverkezni.

Immáron számomra is világossá vált, hogy Leticia nem ugyanazt a vírust kapta el, amit én, mégis megdöbbentem, amikor a rajta lévő fekete póló nyakát félrehúzva megpillantottam a mellkasa felső részén éktelenkedő harapásnyomot.

Nem értettem, hogyan lehet az, hogy a pólója teljesen ép volt. Lehet, hogy a kislány járt a bevásárlóközpont ruharészlegén, és átcserélte a felsőjét? Passz. Abban viszont egészen biztos voltam, hogy a sorsa megpecsételődött. Nem tehettem semmit annak érdekében, hogy megmentsem, és ez volt az, ami a leginkább szíven ütött.

Nem az bántott, hogy nem mondta el nekünk az igazat. Talán attól félt, hogy ha tudomást szerzünk a fertőzöttségéről, nem leszünk hajlandóak elhozni magunkkal. Azt hiszem, én is ezt tettem volna a helyében. Hazudtam volna, elvégre más esélyem úgysem lett volna a túlélésre. Mellettünk legalább biztonságban érezhette magát, még ha nem is hosszú ideig.

Miután szemrevételeztem a kislányon lévő harapásnyomot, lerogytam az asztal túlsó végében lévő székre, és a rongyot a földre ejtve Darylre pillantottam. A férfi az arckifejezésemet látva minden bizonnyal rájött, hogy Leticiát valóban megharapták, ugyanis nagy levegőt vett, és lázasan tanulmányozni kezdte az ódon fapadlót. Az alsó ajkam megremegett, a szemem könnyel telt meg.

Néma csendben hallgattam a kislány szapora légvételeit, és amikor teljes lett a csend, előhúztam a nadrágom övébe csúsztatott tőrt, amit néhány nappal ezelőtt a vadászházban találtam. Hogy némelyest csillapítsam a kezem remegését, erősen megszorítottam a kés markolatát, és a halott kislányra pillantottam.

Nem volt légzése, bizonyára a szívverése is megállt. Keserves percek következtek, melyeket nehezen bírtam. Nem tudtam, Leticia mennyi idő múlva fog visszatérni a halálból, ám azzal tökéletesen tisztában voltam, mit kell tennem, ha ez megtörténik.

Nem maradhatott életben. Nem hagyhattam, hogy kóborlóként éljen tovább, nem engedhettem, hogy ezentúl minden napját húszabáló szörnyetegként töltse. Meg kellett ölnöm a tőlem alig egy karnyújtásnyira lévő kislányt. Lehetőséget kellett adnom neki a feloldozásra.

Igen, azt hiszem, ez rá a legszebb szó: feloldozás. Azt akartam, hogy békére leljen, s hogy a lelke találkozzon a szüleivel és a testvérével. A családja odaát várt rá, nekem pedig kötelességem volt utánuk küldeni Leticiát. Ez a legkevesebb, amit megtehettem érte.

A kislány halkan hörögve megmozdult. A férfi ellökte magát a faltól, de nem vette kézbe a nyílpuskáját. Tudta, hogy én akarom megtenni, ezért nem avatkozott közbe, mindössze készenlétben állt. Lassan felegyenesedtem, az ujjaimmal továbbra is erősen szorítottam a kezemben lévő kést.

Leticia felemelte a fejét, az arca csúf vicsorba torzult. A tekintetével engem fürkészett, de nem ismert fel. Csupán egy potenciális áldozatot, egy két lábon járó ételforrást, egy tápláló húsdarabot jelentettem a számára, amit fel akart falni. Belém akarta mélyeszteni a fogait, fel akarta hasítani a bőrömet, hogy aztán minden húsdarabot lerágjon a csontjaimról.

Hatalmasat nyelve felemeltem a kezemet, és megvártam, hogy a kislány maga is felegyenesedjen. A fogait csattogtatva, hangosan morogva elindult felém, én pedig kimért mozdulatokkal elhátráltam tőle.

Leticia hamar megunta ezt a fajta játszmát, és hagyva, hogy a türelmetlenség és az éhség eluralkodjon rajta, megpróbálta rám vetni magát. Vadul kapálózott, de még túl gyenge volt, ezért könnyedén vissza tudtam tartani. Először a bal vállát ragadtam meg, ám miután oldalra fordította a fejét, és megpróbált beleharapni az alkaromba, hamar elrántottam a kezemet, és alig egy pillanattal később elkaptam a nyakát.

Rövid ideig tétováztam, az arcomon legördült pár könnycsepp. Leticiának a görnyedt testtartásom miatt sikerült belemarkolnia a hajamba, és ereje teljéből megrántotta. A szívem vadul kalimpált, a fájdalom a lelkembe mart. Kimondhatatlanul sajnáltam szegényt, és hihetetlenül nehezemre esett megmozdítani a kezemet, de tudtam, hogy nincs más választásom.

Ezen gondolatra újból felemeltem a kezemet, ám abban a minutumban, hogy meglendítettem a kést, és annak pengéjét markolatig beledöftem a kislány halántékába, felvillant előttem a húgom arcra. Alig volt idősebb Leticiánál, amikor azok a mocskok széttépték őt, az öcsémet és az anyámat.

Tágra nyíló szemmel elengedtem a kést, és egészen addig lépkedtem hátrafelé, amíg neki nem ütköztem a falnak. A hátam a kemény felülethez simult, a levegő a tüdőmben rekedt. A térdem kis híján összerogyott alattam. A gyomrom egészen apróra zsugorodott, a fájdalom és a bánat jeges karmai a szívembe martak.

Míg én hitetlenkedve, csaknem sokkos állapotban néztem a nem messze tőlem heverő halott testet, Daryl odalépett Leticiához, és kihúzta a halántékába ékelődő kést. A penge mindkét felét beletörölte a nadrágja szárába, megszabadulva a fegyverre tapadó vértől, majd rám nézett, és némi hezitálás után elindult felém.

Közvetlenül előttem állt meg, és átnyújtotta a kést, ám én megráztam a fejemet. Anélkül, hogy tovább erősködött volna, eltette a fegyvert, aztán az arcomat pásztázva a vállára kanyarította a nyílpuskáját.

– Nem akarok itt maradni – suttogtam, és a sírást elfojtva felnézem Darylre. – Nem akarok emlékezni erre a helyre, nem akarok emlékezni arra, mit tettem vele.

A férfi bólintott, kinyitotta a bejárati ajtót, és miután találkozott a tekintetünk, intett egyet a fejével.

– Ismerek egy jó helyet innen néhány mérföldre – vetette fel. – Ha szerencsénk van, még egy működőképes járgányt is találunk. Akkor nem kell gyalogolnunk.

Ezúttal rajtam volt a sor, hogy bólintsak.

– Összeszedem a cuccaimat – motyogtam. A férfi kilépett a teraszra, s addig, amíg én odabent pakoltam, kint várt rám. Amint megálltam mellette, végignézett rajtam, aztán a kezembe nyomott egy doboz gyufát.

– Nem kell, hogy bármi is megmaradjon ebből a helyből – mondta. – Ha eltünteted, talán könnyebben megszabadulsz az emlékétől.

– Nem akarok minden itt történt dolgot elfelejteni.

Daryl ajkán mosoly játszott. Tudta, mire céloztam. A már jól ismert módon megköszörülte a torkát, s míg én szemügyre vettem a kezemben lévő aprócska kis dobozt, a férfi lelépett a teraszról.

Felgyújtom, határoztam el, miközben a ház felé fordultam, és lángra lobbantottam a legelső gyufaszálat.