5. fejezet: Ötödik nap

Naivan azt hittem, Daryl már a negyedik nap délutánján hozzálát a „kiképzésemhez”, ám azt követően, hogy visszavezetett a házhoz, szó nélkül elkérte a bejárati ajtó kulcsát, majd minden további nélkül bement a zongoraszobába, rájöttem, hogy talán tévesen értelmeztem Daryl szavait.

Azt mondta, ideje megtanulnom a nyomolvasást, de azt nem tette hozzá, hogy meg is tanít rá. Lehet, arra számított, hogy önállóan nekiállok tanulni, és addig nem is hagyom abba, amíg nem sikerül a földön hagyott nyomokból megállapítanom, hány kóborló járt arra? Nem, egészen biztos, hogy nem ezt várta. De akkor mégis miért mondta azt, amit?

Értetlenül követtem Darylt, és amikor észrevettem, hogy nem csukta be a zongoraszoba ajtaját, nagyokat pislogva beléptem a helyiségbe. A férfi ledobta a nyílpuskáját, a mellényét ráhajította a zongora melletti szék háttámlájára, majd leült a fából készült, kissé rozoga ülőalkalmatosságra.

Körbenéztem a helyiségben, a tekintetem egy pillanat erejéig megakadt a ripityára tört borosüvegen, aztán Darylre néztem. A kezével az egyik szék felé intett, jelezve, hogy üljek le, de nem tettem. Továbbra is mozdulatlanul ácsorogtam a szoba közepén, és minduntalan Daryl arcát fürkésztem.

– Miért mentél el vadászni? – kérdeztem viszonylag hosszú csend után. A férfi vállat vont, és az alkarjával a combjára támaszkodott.

– Levezettem a feszültséget – felelte.

– Daryl – sóhajtottam fel, ugyanis nyilvánvaló volt, hogy nem mond igazat.

– Megtaláltam Beth holmiját – vallotta be némi megfontolás után. Ezek szerint őt kereste.

– Hol? – kérdeztem, a szívem nagyot dobbant.

– Innen nem messze.

– Miért nem hoztad el magaddal?

– Minek cipeljem valaki más cuccát?  – ráncolta össze a homlokát. – Egy halottnak úgysem tudom visszaadni az értékeit.

– Honnan veszed, hogy meghalt?

– A táskája körül minden csupa vér volt.

– Talán menekülés közben veszítette el. Még életben lehet, Daryl!

A férfi nemet intett.

– Beth Greene halott.

– Ezt nem tudhatod! – emeltem fel a hangomat, mire lassan felemelte a fejét. A tekintetünk összekapcsolódott, én pedig nyeltem egyet, és közelebb léptem hozzá. – Nem feltételezheted rögtön a legrosszabbat! Megeshet, hogy találkozott néhány emberrel, és most velük van.

– Ha olyanokkal sikerült összefutnia, mint neked, nem hiszem, hogy sokáig életben maradna.

– Jó – vágtam rá szinte egyből. – Akkor tegyük fel, hogy nem találkozott senkivel. Attól még életben lehet.

– Miért vagy olyan kurvára biztos ebben? – kérdezte indulatosan, és egy szempillantás alatt felegyenesedett. A kezével az ablak felé intett, az ujja egyenesen az erdő felé mutatott. – Te nem láttad a nyomokat! Fingod sincs, mennyi vér és mocsok lepte be azt a rohadt táskát!

– Akkor sem kellene egyből rosszra gondolnod, és elhitetned magaddal, hogy Beth meghalt.

– Ja, tényleg nem – morogta gúnyosan. – Mert ha arra gondolok, hogy él, de kóborlóvá vált, az egyáltalán nem rossz, igaz?

– Én nem ezt mondtam! – csattantam fel. – Miért kell kiforgatnod a szavaimat? Miért nem tudsz pozitívabb lenni? Miért nem tudsz reménykedni? Miért nem akarod elfogadni a jobbik lehetőséget? Miért nem tudsz bízni benne, hogy Beth talán jól van?

– Mert én a valóságban élek, nem egy kibaszott Andersen-mesében!

– Azért, mert reménykedem, még nem feltétlenül élek álomvilágban – kiabáltam. – Nem áltatom magam azzal, hogy egy reggel felébredek, és rájövök, hogy az egész apokalipszis csupán a képzeletem szüleménye volt. Nem remélem, hogy egy nap visszakapom a családomat, és nem hiszem azt, hogy nyugodtan megöregedhetek ebben az elcseszett világban – hadartam hevesen dobogó szívvel. A szemem könnyel telt meg, a légzésem felületessé vált. – Nem hiszek semmi lehetetlenben, de nem is gondolom azt, hogy semmi jó sem történhet a még életben maradtakkal. Ma reggel téged is könnyűszerrel elkönyvelhettelek volna halottnak, mégsem tettem, mert kitartottam a jobbik lehetőség mellett. És ugyanígy te is magamra hagyhattál volna azokkal az alakokkal, mondván, hogy nincs esélyem az életre.

– Az véletlen volt – mondta a férfi. – Csak a mázlidnak köszönheted, hogy éppen arra jártam.

– Nem ez a lényeg, Daryl! – ráztam meg a fejemet, és durván letöröltem az arcomon végigfolyó könnycseppet. – Sorsomra hagyhattál volna, de nem tetted. Harcoltál értem. Ha valóban nem reménykedsz semmiben, akkor miért tetted kockára az életedet? Én gyenge vagyok, és sohasem leszek olyan erős, mint te. Egyedül nem tudok életben maradni, csak veled, és ezzel te is tisztában vagy. Ha csak kolonc vagyok a számodra, és semmi jót nem vársz ettől az élettől, miért cselekszel mégis helyesen?

– Nem tudom – vont vállat ismét. – Nem akartam, hogy az én semmittevésem miatt kelljen meghalnod. Ha már egyszer ott voltam, segítettem. Ennyi az egész.

– Nem, Daryl! – sóhajtottam fel immáron jóval higgadtabban. A hangom esetlen volt, és a kezdeti fellángolásom ellenére suttogássá szelídült. – Te is tudod, hogy nemcsak rossz dolgok és emberek vannak ezen a világon. És még ha nem is akarod beismerni, akkor is az az igazság, hogy te sem vagy rossz – jelentettem ki, mire alig észrevehetően megcsóválta a fejét. – Gondolj csak bele! Rengeteg rossz történt veled, de attól még jó ember vagy. Azon segítesz, akin tudsz. Megvéded a nálad gyengébbeket, és erre én vagyok az élő példa. Az elmúlt napokban számtalanszor magamra hagyhattál volna. Nem kértem, hogy segíts megásni az apám sírját, te mégis megtetted. Fejfát készítettél, és még egy mécsest is szereztél. Egyik sem lett volna kötelességed, de így érezted helyesnek. Egy rossz ember nem szentel ennyi figyelmet másoknak, egy érzéketlen ember pedig nem törődik mások érzelmeivel. Nem vagy rossz, sohasem voltál az, és nem is leszel – szajkóztam fáradhatatlanul.

Daryl arca megrándult. Egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett velem, aztán a torkát megköszörülve felegyenesedett.

– Befejezted? – kérdezte monoton hangon.

Bármennyire is próbált nemtörődömnek tűnni, átláttam rajta. Az ujjai laza ökölbe szorultak, miközben hátat fordított nekem, és hamar megvált a bakancsától. A nyílpuskáját nekitámasztotta a zongorának, majd odasétált a koporsóhoz, és egy halk sóhaj kíséretében belefeküdt.

– Igen – feleltem –, befejeztem.

Daryl az alkarját párnaként használva keresztbe vetette a lábait, és rövid fészkelődés után lehunyta a szemét.

– Jó – mondta. – Inkább pihenj! Éjjel indulunk – tette hozzá, miután átléptem a küszöböt.

– Hová? – kérdeztem felvont szemöldökkel, s a jobb tenyeremet az ajtófélfára simítottam.

– Nyomot olvasni.

– Az éjszaka kellős közepén?

– A szar látási viszonyok ellenére is ki kell ismerned magad. Nappal nem nehéz észrevenni a nyomokat.

– Rendben – bólintottam, bár ezt Daryl nem láthatta. – Szólj, ha indulunk! – mondtam, aztán becsuktam magam mögött a zongoraszoba ajtaját, és felmentem az emeletre.

* * *

Az ablakokat elfedő deszkák apró rései között mindössze egy kevés fény jutott be a szobába, de már az is zavart. Hiába, nappal nem tudtam gond nélkül elaludni, ráadásul ezúttal nyugtalan is voltam az éjszakára tervezett „kiruccanásunk” miatt.

Egyfolytában azon agyaltam, vajon hogy fog sikerülni, és titkon azért rimánkodtam, hogy minden rendben legyen. Nem akartam kóborlókkal összefutni, nem akartam ismét veszélybe sodorni magamat és Darylt. És persze lebőgni sem szerettem volna a férfi előtt. Jól akartam teljesíteni, és csak remélhettem, hogy sikerül kivívnom magamnak Daryl elismerését, még ha tudtam, hogy ha büszke is lesz rám, akkor sem fogja elárulni.

Nem szerettem volna, ha rögtön lecseszéssel indít, és számon kér engem azzal kapcsolatban, hogy miért nem hallgattam rá, és pihentem ki magam, így amikor kinyílt a szobám ajtaja, úgy tettem, mintha aludnék.

Éjjel egy körül járhatott az idő, ebből pedig arra következtettem, hogy nem csupán ellenőrizni akart, hanem szólni, hogy ideje indulnunk. A férfi lassú és szinte alig hallható léptekkel megközelítette az ágyamat, s bár az oldalamon feküdtem, így háttal voltam neki, nem mertem felnyitni a szemem.

Mozdulatlanul, egyenletesen szuszogva alvást színleltem, és vártam, hogy megszólítson, de még percek elteltével sem mondott semmit. Hosszú ideig csak állt egy helyben, aztán váratlanul megnyikordult az ágy, a matrac a közvetlen közelemben besüppedt, Daryl jobbja pedig a vállamra került.

Az érintése váratlanul ért, de igyekeztem leplezni a döbbenetemet, és az alsó ajkamba harapva nyugalmat erőltettem magamra. Ám amilyen hirtelen hozzám ért, olyan gyorsan el is kapta a kezét, mintha azonmód megbánta volna, amit tett.

Hallottam, amint nyel egyet, majd felkelt az ágyról, megkerülte azt, és leguggolt mellém. Forró lehelete csiklandozta mezítelen karomat, amely behajlítva hevert a fejem mellett. Némi tétovázás után ismét megérintett.

Félresöpörte az arcomba lógó barna hajtincseket, és a hüvelykujjával alig érezhetően végigsimított a halántékomon. Gondolom, mondanom sem kell, mennyi erőfeszítésembe került, hogy mozdulatlan maradjak, és tétlenül tűrjem az egészet.

Sohasem hittem volna, hogy valaha is így fog megérinteni engem: ennyire finoman, ennyire kedvesen. Egyszerűen hihetetlennek tűnt az egész, és még az is eszembe jutott, hogy talán nem is Daryl az, hanem egy idegen alak, akinek sikerült észrevétlenül betörnie a házba.

Nem. Ez nem lehet más, csakis Daryl Dixon. A légvételei pontosan olyanok, mint neki. A belőle áradó jellegzetes pézsma- és földillat nem lehet másé, gondoltam, miközben nyeltem egyet, és lassan mocorogni kezdtem, mintha épp abban a pillanatban ébredtem volna fel.

Ahogy sejtettem, Daryl azonnal elhúzta a kezét, egy gyors mozdulattal felegyenesedett, és amint felnéztem rá, megköszörülte a torkát.

– Ideje indulnunk – jelentette ki, a hangja alig észrevehetően rekedtes volt. Jóleső borzongás futott végig rajtam. A tökéletes alakítás érdekében megdörzsöltem a szemem, és ásítva felültem. – Odalent várlak – mondta, aztán sebes léptekkel elhagyta a szobát. Pár másodpercig halvány mosollyal az arcomon, réveteg tekintettel bámultam magam elé, majd halkan felkuncogva megcsóváltam a fejemet, és kikászálódtam az ágyból.

A kinti hőmérséklet kellemes volt, így nem öltöztem rétegesen. Miközben a hajamat szoros copfba fogtam, lebattyogtam a földszintre. A nappaliban a hátamra erősítettem a kardjaimat, a bal kezembe fogtam egy elemlámpát, majd biccentettem egyet a zongoraszobából kilépő Darylnek.

A férfi vette a lapot. Kinyitotta a bejárati ajtót, és minden udvariasságot mellőzve elhagyta a házat. Még csak arra sem méltatott, hogy megvárjon, így azt követően, hogy végre sikerült elfordítanom a zárban lévő kulcsot, kénytelen voltam szaladásba kezdeni.

Az utat néma csendben tettük meg. A férfi mindvégig előttem haladt, és csak akkor torpant meg, amikor zajt hallott a közvetlen közelünkből. Szerencsére mindegyik ágreccsenés és levélsusogás vaklárma volt, csupán az éjjel aktív állatok serénykedtek.

Közel egy óra gyaloglás után a férfi még a korábbiaknál is határozottabban megálljt parancsolt, és rövid hallgatózás után szembefordult velem. A nyílpuskáját a vállára fektette, s a hold fényében megcsillant a szeme, ahogy végigfuttatta rajtam a tekintetét.

– Nézz a lábad elé! – utasított, mire rögtön szemügyre vettem az előttem elterülő avart. A fű le volt taposva, több gally is félbetörve hevert az elmosódott lábnyomokba süppedve. Felkapcsoltam az elemlámpámat, és leguggoltam, hogy jobban is megszemlélhessem az imént felfedezett nyomokat.

– Kóborlók – mondtam. Felnéztem Darylre, mire bólintott egyet, a tudtomra hozva, hogy a megállapításom helyes. – Észak felé mentek – folytattam, amint újra a nyomokra pillantottam.

– Mennyien? – kérdezte. Ráncba szaladó homlokkal felsóhajtottam, és az elemlámpám segítségével körbenéztem, hátha másutt is találok egy-két nyomot.

– Nem tudom – vontam vállat. – Talán öten.

– Inkább tizenöten – helyesbített. – A lábnyomok mélyek – magyarázta. – Több közülük összemosódott egy-egy másik cipő nyomával. A fű mindenütt le van taposva. Sokan voltak.

– Mennyire frissek ezek a nyomok? – motyogtam.

Mintegy végszóra minimum tucatnyi hörgés csendült fel ugyanabban a pillanatban, amelyek egyre közelebbről hallatszottak. Letört gallyak recsegtek-ropogtak, nekem pedig minden egyes ág eltörésénél nagyot dobbant a szívem.

– Kurva jó – káromkodta el magát. – Kár volt azt hinnem, hogy gond nélkül elosonhatunk mellettük.

– Tessék? – sziszegtem. Hamar eltettem a zseblámpámat, és mindkét kardomat előrántva Daryl szemébe néztem. – Te tudtad, hogy a közelben vannak?

– A nyomok frissek. Sejtettem, hogy nem lehetnek messze – mondta, miközben felaljazta a nyílpuskáját.

– Tudtad, hogy itt vannak, mégis idehoztál engem? – emeltem fel a hangomat. Már amúgy is teljesen fölösleges lett volna suttognom, elvégre a kóborlók kiszúrtak minket, és egyenesen felénk tartottak.

– Ha nem kapcsoltad volna be azt a kibaszott zseblámpát, nem kerültünk volna ekkora szarba.

– Te totál bekattantál? – kérdeztem felháborodva. – Te hoztál engem ide, és én vagyok a hibás, mert használni mertem az elemlámpámat? Ha tisztában voltál vele, hogy itt vannak, szólhattál volna, és akkor… – Még mielőtt befejezhettem volna, a férfi a szemét forgatva közelebb lépett hozzám, megragadta a csuklómat, és maga után húzva határozottan elindult a kóborlókkal ellentétes irányba.

Illetve csak azt hitte, hogy sikerült megsaccolnia a helyes menekülési útvonalat, ugyanis pillanatokon belül három élőhalott is megjelent előttünk. Daryl előkapta a kését, és gyorsan végzett velük, aztán intett a fejével, hogy kövessem.

Rosszallóan felsóhajtottam, majd eltettem a kardjaimat. Nyeltem egyet, igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, de akárhogyan is próbálkoztam, képtelen voltam lehiggadni. Ugyanakkor később is ráértem leüvölteni a fejét. Egyelőre az volt a fontos, hogy ép bőrrel visszajussunk a házba.

Daryl hamarosan felgyorsította a lépteit. Ahhoz képest, hogy alig néhány nappal ezelőtt még elég ramaty állapotban volt a bokája, a sérülését meghazudtolóan kapkodta a lábát. Olyan tempót diktált, hogy szinte képtelen voltam tartani vele az iramot.

Tudtam, hogy nem csupán néhány percnyi futásnak nézünk elébe, elvégre elég messze voltunk a háztól. A férfi a száján át igyekezett minél több oxigénhez jutni, de feleannyira sem kapkodott olyan hevesen levegő után, mint én. A tüdőm sípolt, a mellkasom sajgott, a torkom erősen kapart, az oldalam úgy szúrt, akárha apró, éles tűkkel bökdösték volna.

Nagyjából negyed óra futás után úgy éreztem, muszáj pihennem egy keveset. Azonban mihelyst megálltam, a térdeim összerogytak, és erőmet vesztve a földre zuhantam. Még a farmernadrágon keresztül is éreztem a húsomba fúródó kavicsokat és a talaj keménységét, és felszisszentem, amikor négykézlábra ereszkedve próbáltam némileg tehermentesíteni az alsó végtagjaimat.

Daryl csaknem azonnal észrevette, hogy lemaradtam. A nyílpuskáját a jobbjába véve megállt, zihálva sarkon fordult, és a bal kezét csípőre téve elindult felém.

– Az egész erdő tele van azokkal a mocskokkal – mondta. – Itt nem biztonságos!

Hevesen megráztam a fejemet, és erőtlenül felnyögve belemarkoltam a földön lévő elszáradt, megsárgult levelekbe.

– Akkor menj tovább! – préseltem ki magamból nagy nehezen. – Én nem bírom.

– Most nincs idő drámázni – vetette ellen. – Szedd össze magad!

– Nem… Nem hallottad, mit mondtam? – szűrtem a fogaim közt. – Menj tovább, Daryl!

– Te aztán nem vagy semmi! – morogta. A nyílpuskáját a hátára kanyarította, egy szempillantás alatt leguggolt mellém, és a derekamat átkarolva felrántott a földről. – Bőgsz egy elvesztett élet miatt, de a sajátodat szarra sem becsülöd. Miféle felfogás ez, Stafford? – gúnyolódott, miközben gyors léptekkel elindult velem a jónak vélt irányba. A számba harapva félig lehunytam a szemem, és a bal kezemmel, melyet átvetettem Darylen, belemarkoltam a férfi vállába.

– Mindjárt odaérünk – mondta hosszú idő múltán.

Fogalmam sem volt, mennyit meneteltünk, mert olyannyira úrrá lett rajtam a rosszullét, hogy a hányingeren és a gyomromat szorító görcsön kívül semmi másra sem bírtam gondolni. Nem tudtam koncentrálni, a testem szabadon mozgott, alávetve magát Daryl akaratának, és sokszor olyannyira elszédültem, hogy a fejem előrebillent, és csak percek elteltével tértem magamhoz. Tudtam, hogy nem a futás merített ki ennyire, és a tény, hogy valami más okozza a heves rosszulléteimet, egészen megrémisztett.

Daryl lassított a léptein, majd egyik pillanatról a másikra megtorpant. Egy távolinak tűnő, mégis közelről érkező hörgés zaja csapta meg a fülemet. Természetesen a férfi figyelmét sem kerülte el a tőlünk nem messze kóválygó élőhalott, aki lassan egyre közelebb ért hozzánk.

Daryl leültetett az egyik fa tövébe, megölte a hozzánk legközelebb lévő kóborlót, aztán felhasította a gyomrát, és a beleit a keze között tartva visszasietett hozzám.

A szemem elé táruló látványtól öklendezni kezdtem, és amikor a férfi se szó, se beszéd, az arcomat és a ruhámat is összekente a véres belekkel és azok rothadó, kegyetlenül büdös tartalmával, a lélegzetemet visszatartva elfintorodtam.

– Maradj mozdulatlan! Ha nem hívod fel magadra a figyelmüket, simán elsétálnak melletted.

– Miből gondolod? – kérdeztem. Igyekeztem a számon át venni a levegőt, hogy addig se kelljen szagolnom azt a förtelmes bűzt.

– Ez a sok trutyi remélhetőleg elnyomja az illatodat.

– Remélhetőleg? – motyogtam, a fejemet a fa törzsének döntöttem.

– Kinyírok pár rohadékot, aztán visszajövök érted – ígérte, majd hátat fordított, és még azelőtt, hogy bármi mást mondhattam volna, eltűnt az éjszaka sötétjében.

* * *

Órákon át hiába vártam Darylre. A hold már eltűnőben volt, és lassan hajnalodott, de ő csak nem bukkant fel. Tudtam, hogy ha életben akarok maradni, még pirkadat előtt vissza kell jutnom a házba.

Az éj leple ugyan elrejtett a kóborlók elől, de világosban egyből kiszúrtak volna, és bár olyan förtelmes szagom volt, hogy még egy normális ember helyében sem mertem volna közel merészkedni, kételkedtem benne, hogy a szörnyű bűz ellenére az élőhalottak teljesen figyelmen kívül hagynának.

Minél előbb biztonságba akartam jutni, így végül azt a döntést hoztam, hogy elindulok. Nagy nehezen feltápászkodtam, de a lábam nem bírta el a testsúlyomat. Mindkét kezemmel a fa törzsébe kapaszkodtam, és összeszorított fogakkal, a szememet lehunyva megráztam a fejemet, mintha azzal megszabadulhattam volna attól az émelygéstől, amely miatt már hosszú órák óta rosszul éreztem magam. Levegő után kapkodva eltávolodtam a fától, elővettem az egyik kardomat, és kacifántos léptekkel, bizonytalan testtartással elindultam.

Fogalmam sem volt, bízhatok-e a fák törzsein megtelepedő moharétegekben, de jobb ötlet híján elhatároztam, hogy azt használom iránytűként. Olyan görcsösen szorítottam azt a vacak kardot, hogy az ujjaim elfehéredtek, a csípőmbe pedig minden lépésnél hatalmas fájdalom nyilallt. A térdem továbbra is remegett, a homlokon verejtékcseppek jelentek meg.

Igyekeztem nem tudomást venni a fájdalmaimról, és inkább a lépteimet számolgattam. Éppen kétszázharminchétnél tartottam, amikor gallyak reccsenésére, száraz levelek ropogására és hörgésre lettem figyelmes. Megtorpantam, és megereszkedett vállal, elkínzott arckifejezéssel körbenéztem.

Több kóborlót is kiszúrtam, ám legnagyobb szerencsétlenségemre nem csak én vettem észre őket, hanem ők is engem. Mind a négyen felém fordultak, és jobbra-balra billegő fejjel, a korábbinál jóval vadabb hörgések közepette elindultak felém.

Megszorítottam a nálam lévő kardot, és próbáltam felkészülni a harcra. Gyengének éreztem magam, és halvány sejtelmem sem volt, vajon képes leszek-e legyőzni őket, de nem állt szándékomban feladni. Küzdeni akartam. Küzdenem kellett. És küzdöttem is.

A hozzám legközelebb lévő kóborlónak a gyomrába mélyesztettem a fegyverem pengéjét, aztán kirántottam belőle, és amilyen erősen csak tudtam, a fejébe döftem a kardot. Az élőhalott tágra nyílt szemmel, tátott szájjal mozdulatlanná dermedt, és amint kihúztam a homlokából a pengét, elterült a földön.

Nagyot nyelve szemügyre vettem a megmaradt kóborlókat, akik egyre közelebb értek hozzám. Már épp azon voltam, hogy előrelépek kettőt, és gyorsan végzek a következővel, ám ekkor váratlan dolog történt.

Két rothadó kéz vállon ragadott, és egy esetlen mozdulattal hátrarántott. Még mielőtt elveszítettem volna az egyensúlyomat, sarkon pördültem, és meglendítettem a kardomat. A penge elmetszette az élőhalott torkát. A feje kis híján levált a nyakáról, a mellkasom felső részére és az arcomra vér fröccsent.

A kóborló jobb kezétől azonban nem tudtam megszabadulni. Megpróbáltam elhátrálni, de fehér férgektől nyüzsgő ujjai beleakadtak a ruhámba, az élettelen test pedig a nagy lendület következtében ledöntött a lábamról. A kard kiesett a kezemből, és tőlem messzebb ért földet.

A legalább százkilós, élősködőkkel teli kóborló maga alá gyűrt, s szinte kinyomta belőlem a szuszt. A levegővétel nehézkessé vált, a mellkasomban pedig olyan mértékű fájdalmat éreztem, hogy kínomban felnyögtem, és az alsó ajkamba haraptam.

Reszkető kezem segítségével le akartam lökni magamról az ólomnehéznek tűnő testet, de mindegy, hányszor próbáltam, egyszer sem jártam sikerrel. S míg én azért küzdöttem, hogy megszabaduljak az élőhalottól, addig az életben maradt kóborlók hamar lecsökkentették a köztünk lévő távolságot.

Az elsőként négykézlábra ereszkedő kóborló a fogsorát csattogtatva lehajolt hozzám, mire az állkapcsánál és a tarkójánál fogva elkaptam, és egy határozott mozdulattal kicsavartam a nyakát. Tudtam, hogy ezzel még nem sikerült végleg végeznem vele, de nem volt más lehetőségem. Nem volt nálam kés, a kardjaimat, ha akartam, sem tudtam volna segítségül hívni, így a puszta kezemmel kellett szembeszállnom az engem felfalni készülő élőhalottakkal.

Míg a kitekert nyakú kóborló a földön fetrengve hörgött, egy másik térdre rogyott, és célba vette a lábamat. Fogai a bakancsom orrába mélyedtek, de az acélbetétnek köszönhetően nem tudott belém harapni. A szerencsémmel élve felemeltem a jobb lábamat, és fejbe rúgtam a bakancsomon nyámmogó rohadékot.

A kóborlónak azon nyomban eltört a koponyája, megfeketedett agya pedig szétloccsant. Az adrenalin erősen dolgozott a szervezetemben, a düh sötét köde megakadályozta, hogy továbbra is ésszerűen gondolkozzam. Ideges voltam, és semmi mást nem akartam, mint széttaposni az engem megkörnyékező kóborlók fejét.

A harmadik élőhalott megkerült engem, hogy aztán a túloldalról próbálkozhasson. Levetődött az avarba, és hangosan hörögve megragadta a jobb karomat. A szája pillanatok alatt vészesen közel került hozzám, mire a karomat rángatva felordítottam.

A kóborló mit sem törődött a kiáltozásommal, a fogai nem sokkal később már a bőrömet karcolgatták. Tisztában voltam vele, hogy csupán egyetlen mozdulatot kell megtennie ahhoz, hogy végleg eldöntse a sorsomat, ám éppen a legutolsó pillanatban, amikor már egyáltalán nem reménykedtem, hogy megérem a reggelt, egy kés landolt a fejében.

Az élőhalott a jobbomat eleresztve hátrabillent, majd egy tompa puffanás kíséretében eldőlt a földön. A megmentőm mindössze néhány másodperc alatt végzett a megmaradt kóborlókkal, majd hangosan zihálva legördítette rólam a súlyos testet.

Daryl szinte alig kapott levegőt, a haja verejtéktől csillogó arcához tapadt. Úgy nézett ki, mintha már hosszú ideje megállás nélkül futott volna. Azzal a lendülettel, amellyel megszabadított a súlyos testtől, nekidőlt egy közeli fa törzsének, és lehorgasztott fejjel levegő után kapkodott.

– Mondtam, hogy maradj ott! – morogta, mihelyst elég erőt érzett magában ahhoz, hogy megszólaljon. Nagy nehezen bár, de talpra kecmeregtem, majd hamar végigfuttattam a tekintetemet a lihegő férfin. – Megsérültél? – kérdezte valamivel később. Nemet intettem, mire hangosan, már-már megkönnyebbülten felsóhajtott, és nagyot nyelve a földre ejtette a nyílpuskáját. A feje hátrabillent, az arckifejezése kimerültségről árulkodott.

– Te jól vagy? – kérdeztem, miután eltettem a földről felvett kardot. Daryl félig lehunyt szemmel biccentett, aztán így szólt:

– Még egy nő után sem futottam – mondta halványan elmosolyodva. Könnytől elhomályosuló tekintettel megcsóváltam a fejemet, majd még azelőtt, hogy végiggondoltam volna, mit teszek, odaléptem hozzá.

– Őrült vagy, Dixon! – motyogtam, és a derekát átkarolva magamhoz öleltem.

A férfi halkan felkuncogott, és bár ezúttal sem viszonozta a gesztusomat, csak állt mozdulatlanul, és tűrte az ölelésemet, attól még jó érzés volt a közelében lenni.

Megnyugvással töltött el, képes volt jobb kedvre deríteni, ráadásul minél több napot töltöttünk együtt, annál inkább úgy éreztem, nem csupán ezek miatt szerettem megölelni. Nem, ennél többről volt szó. Vágytam rá, hogy hozzáérhessek.