2015. szeptember 14., hétfő

4. fejezet: Negyedik nap

Szörnyű rémálmom volt, melyről az is tanúskodott, hogy a saját sikolyomra ébredtem. Álmomban újra átéltem annak a bizonyos napnak az éjjelét, amikor elveszítettem az édesanyámat és a testvéreimet, és csak annyiban különbözött a valóságtól, hogy az édesapám is meghalt, nekem pedig végig kellett néznem, ahogy az élőhalottak mindegyiküket felfalták.
A harc során én is megsérültem, és olyannyira legyengültem, hogy képtelen voltam elmenekülni. Ezt kihasználva a kóborlók körülvettek, rám vetették magukat, és legalább tízen ugyanabban a pillanatban haraptak belém.
Abban a minutumban, amikor belém hasított az álombéli fájdalom, hangosan felsikoltottam, és azzal a lendülettel, amellyel álmomban küzdöttem, felültem az ágyban. A testem verejtékben úszott, a szemem könnyes volt. A szám kiszáradt, a torkom úgy kapart, hogy nyelnem kellett egyet, majd nem sokkal később felköhögtem. Remegő lábbal, reszkető kézzel kikászálódtam az ágyból, hátrasimítottam a hajamat, és lementem a földszintre, hogy igyak néhány kortyot.

Ahogy lebaktattam a lépcsőn, felidéztem a délutáni tétlen ücsörgést. Azt, ahogyan Daryl vállára hajtottam a fejemet, és azt, amikor néhány perc elteltével udvariasan közölte velem, hogy elmegy pisálni, és a torkát megköszörülve magamra hagyott.
Természetesen tudtam, hogy nemcsak vizeletürítés céljából sétált el a ház mögé, hanem azért is, mert valószínűleg kényelmetlennek találta a közelségemet. Lehet, hogy az elején még nem érezte kínosnak azt, hogy olyan közel voltunk egymáshoz, de minél több idő telt el, annál többször tett olyan mozdulatokat, amelyekből egyértelműen arra lehetett következtetni, hogy zavarban volt.
Többször is köhintett egyet, a légvételei megkétszereződtek, és akárhogy is próbálkozott, nem tudott mit kezdeni magával és a vállán nyugvó fejemmel. Még magam is meglepődtem, hogy a zavara ellenére nem tolt el magától, nem ült arrébb, ehelyett hosszú ideig néma csendben tűrte a közelségemet. Miután kijelentette, hogy elmegy könnyíteni magán, több mint egy óra hosszát távol volt.
Amikor visszatért, még mindig kint ültem a teraszon, és bár kissé nehezemre esett, de szó nélkül hagytam, hogy felkapja mellőlem a borosüveget és a cigisdobozt, és besétáljon a házba. Miután meguntam az ücsörgést, és bementem a bejárati ajtón, a délután hátralevő részét ismét a szobám magányában töltöttem.
Fél lábbal már átléptem a konyha küszöbét, amikor különös hangokra lettem figyelmes. Olyan volt, mintha valaki – pontosabban Daryl – zokogott volna, és bár ezt teljeséggel kizártnak tartottam, megdörzsöltem a szemem, ezzel végleg elűzve az álmosságot, és odasettenkedtem a zongoraszoba ajtajához. Némi töprengés után bekopogtam. Nem érkezett válasz. Hirtelen csend lett, mire felsóhajtottam. Kellő ideig bámultam az ezüstszürke kilincset, ezért határozottan megfogtam, és lenyomtam azt.
Az elém táruló látványra azonban nem voltam felkészülve. A zongora tetején égő gyertyák kevés fényt nyújtottak, de még így is fel tudtam mérni a terepet. Daryl a koporsó oldalának dőlve ült a földön, és lehorgasztott fejjel, terpeszbe tett lábakkal figyelte a combjai között lévő borosüveget, amelyet annak ellenére, hogy totál üres volt, továbbra is kitartóan szorított a jobb kezével.
– Daryl! – szólítottam meg a férfit. Lassan felemelte a fejét, és a száján át levegő után kapkodva rám nézett.
A szívem összeszorult, amint megpillantottam könnyáztatta szemét. Tétova léptekkel közelebb sétáltam hozzá, leguggoltam, és a jobb tenyeremet a vállára fektettem.
– Mi a baj? – kérdeztem alig hallhatóan.
Daryl egy könnyed mozdulattal lerázta magáról a kezemet, és a másodperc törtrésze alatt felegyenesedett. A testtartása bizonytalan volt, és először azt hittem, a nagy lendület következtében elveszíti az egyensúlyát, ám röviddel azután, hogy egy pillanatra megingott, máris összeszedte magát, és még jobban megszorította a nála lévő borosüveget. Hangosan zihálva hátat fordított, a vállai olykor meg-megrázkódtak.
– Húzz innét! – parancsolt rám, de a hangját nem emelte fel.
– Daryl! – ismételtem, közelebb merészkedve hozzá.
A tenyeremet ezúttal nem a vállára, hanem a hátára simítottam, ám mihelyst hozzáértem, máris előrelépett egyet, és miközben sarkon pördült, a karját meglendítve nekivágta a falnak a borosüveget, ami ripityára törve a padlóra zuhant.
– Melyik részét nem értetted, baszd meg? – förmedt rám dühösen, a tekintetünk összekapcsolódott. A rémülettől hebegve-habogva igyekeztem minél okosabban lereagálni az egyébként cseppet sem kedves kérdést, de képtelen voltam megszólalni.
– Húzz a francba! – mondta némileg higgadtabban.
Közelebb lépett hozzám, és a vállamnál fogva hátralökött, de én nem hagytam annyiban a dolgot. Még mielőtt elhúzhatta volna a kezét, a csuklója köré fontam mind a tíz ujjamat, és igyekeztem szemkontaktust teremteni a részeg férfival.
– Nyugodj meg, Daryl! – kértem tőle a lehető legkedvesebben.
Teljes erejéből elrántotta a kezét, aminek az lett a következménye, hogy a korábbinál is közelebb kerültünk egymáshoz, méghozzá olyannyira, hogy az arcunk között csupán néhány centiméternyi távolság maradt.
Tágra nyílt szemmel, ijedten pásztáztam a férfi tekintetét, majd nagyot nyelve felkészültem a lehető legrosszabbra. Ha akartam, sem tudtam volna időben eltávolodni tőle, így ha netalántán az járt volna a fejében, hogy megüt, mást nem tudtam volna tenni, mint elviselni a tombolását.
– Hogy a picsába nyugodhatnék meg? Mióta itt vagyok, mást sem csinálok, mint téged bébiszittellek! Minden kibaszott nap bajba kevered magad, és nekem minden alkalommal ki kell húznom téged a szarból. Egy két lábon járó szerencsétlenség vagy, aki szünet nélkül sajnáltatja magát és bőg. Nem csoda, hogy az apád elhagyott – kiabálta. – Mi a fenéért nem tudsz megülni a seggeden? Vagy talán gyűjtöd a halálközeli élményeket? Szeretsz az életeddel játszani, huh? – kelt ki magából, majd egy pillanatra elhallgatott. A fogai közt szűrte a levegőt, a mellkasa őrült tempóban emelkedett és süllyedt.
– Mi lesz, ha egyszer későn érek oda, és nem lesz a közelben senki, aki megmentené a nyamvadt kis életedet? Mi lesz, ha egy nap meghalsz, mert én nem leszek ott? Mi lesz, ha majd téged sem tudlak megvédeni?
Végre megértettem, mi volt a baj. Az a gyanúm támadt, hogy Daryl bűntudatot érez, amiért nem tudta megmenteni bizonyos emberek életét. Azt hiszem, fájt neki, hogy azok az emberek már nem voltak, és magát hibáztatta a halálukért. Miközben ezen agyaltam, Daryl térdre rogyott, és a hajába túrva lehorgasztotta a fejét. Amint megláttam a földön, gondolkodás nélkül leguggoltam elé. Esetlenül bár, de többször is megpróbált megszabadulni tőlem, én viszont nem engedtem neki.
Mindkét karomat a nyaka köré fontam. A bal kezemmel a haját cirógattam, a jobb tenyeremet a tarkójára simítottam, az arcomat pedig a fejének döntöttem. Az ajkaim hozzáértek a füléhez, és bár hatalmas késztetést éreztem aziránt, hogy az államat felszegve halántékon csókoljam, mégsem tettem meg.
Azzal túl messzire mentem volna. Már így is hálás voltam, hogy a kezdeti ellenkezése lassacskán alábbhagyott, míg végül teljesen elernyedt az ölelésemben. Akárcsak aznap éjjel, amikor az apám sírja mellett magamhoz szorítottam, ezúttal sem ölelt vissza. Két keze erőtlenül lógott a törzse mellett, az ujjai a fapadlót súrolták.
Hosszú percekig öleltem Darylt, míg ő fojtott hangon zokogott. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is sírni látom, így igencsak meglepett, ugyanakkor el is szomorított a tény, hogy még egy ilyen erősnek és érzéketlennek tűnő férfinak is lehetnek és vannak is gyengébb pillanatai.
Még azon is elcsodálkoztam volna, ha napjában többször is rám mosolyog, az meg, hogy a jelenlétemben sírt, egészen letaglózott. Egy kissé eltávolodtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni, és megelőzve, hogy leszegje a fejét, a két tenyerem közé fogtam az arcát. A hüvelykujjammal letöröltem a bőrén fénylő könnycseppeket, és halkan felsóhajtva megvártam, hogy találkozzon a tekintetünk.
Szerettem volna elmondani neki, hogy ne hibáztassa magát, mert nem tehet semmiről. Ha nem tudta megmenteni azokat az embereket, az minden bizonnyal nem az ő gyengesége miatt nem sikerült, és ezt tudatosítani akartam benne, de nem volt rá lehetőségem, hogy megszólaljak.
Darylen viszonylag hamar úrrá lett az alkohol okozta fáradtság, és még ahhoz sem maradt ereje, hogy újra megpróbáljon kizavarni a szobából. A teste feladta az alkohol elleni küzdelmet: a törzse előredőlt, a feje a vállamra billent. Hallottam, ahogy morgó hangon megpróbál mondani nekem valamit, de egyetlen szavát sem értettem.
Olyannyira megesett rajta a szívem, hogy úgy döntöttem, kényelmesebb fekvőhelyet biztosítok számára. Átkaroltam a derekát, a bal karját átvetettem a vállamon, és megszorítottam a csuklóját.
Percekbe telt, mire talpra tudtam állítani, és miután ez sikerült, lassú léptekkel, botladozva feltámogattam az emeletre. Az tűnt a legjobb ötletnek, ha az én ágyamba fektetem le. Nem akartam, hogy ha a részegség miatt rátör a rosszullét, szerencsétlen módon megfulladjon a saját hányadékában.
Természetesen nem állt szándékomban leheveredni mellé. Nem akartam, hogy reggel félreértésekbe ütközzünk, és aztán még távolságtartóbb legyen. Eszemben sem volt kihasználni az alkalmat, még akkor sem, ha jobban éreztem volna magam a közelségétől.
Gondosan betakartam, aztán előkerítettem egy vödröt a kamrából, hogy ha Daryl rosszul lesz, ne a padlóra dobja ki a taccsot, és letettem azt az ágy mellé. Még egyszer szemügyre vettem a békésen szuszogó férfit. Úgy nézett ki, mintha mi sem történt volna.
Abban reménykedve, hogy az éjjel már nem történik több váratlan dolog, leültem a szoba ajtaja melletti olvasószékbe. Felhúztam a lábamat, betakaróztam egy pléddel, és a fejemet a fotel háttámlájának döntve lehunytam a szemem. Az sem érdekelt, miért mentem le eredetileg.

* * *

Délelőtt tíz is elmúlt, amikor felébredtem. Igaz, nem volt jelentősége, mikor kelek fel, elvégre nem siettem sehová, mégis halkan szitkozódva dörzsöltem meg a szemem. Körbenéztem a szobában. A szívem nagyot dobbant, amikor megpillantottam az üres ágyat.
A matracon lévő lepedő alaposan összegyűrődött, a pléd lelógott a padlóra, a vödör pedig, amit odakészítettem Darylnek, üres volt.
Zakatoló szívvel lerohantam a földszintre, és miután sem a zongoraszobában, sem a konyhában nem találtam a férfit, kimentem a teraszra. Körbejártam a házat, még a sírok környékén is szétnéztem, de nem láttam őt sehol.
Hirtelen úgy éreztem, mintha az elmúlt napok csupán egyetlen álom részét képezték volna. A zongoraszoba padlóján lévő üvegdarabok, az emeleti szobában lévő vödör, a bevetetlen ágy és a portyán szerzett, majd a konyhaasztalra kipakolt temérdek konzerv és üdítő azonban biztosított afelől, hogy igenis találkoztam egy Daryl Dixon nevű emberrel, és nem csupán a képzeletem szülötte volt.
Viszont az, hogy Daryl valóban létezett, a legkevésbé sem nyugtatott meg. Ugyanis nem elég, hogy nem találtam őt sehol, hamarosan azt is észrevettem, hogy az összes holmija eltűnt: a számszeríja, a hátizsákja, az elemlámpája és a kése is.
Először azt sem tudtam, mit csináljak. Ostobaság lett volna felfegyverkeznem, hogy aztán elinduljak megkeresni, elvégre azt sem tudtam, melyik irányba kellene mennem. Nem értettem a nyomolvasáshoz, végül mégis a hátamra erősítettem a kardjaimat.
Kimentem a teraszra, leültem a lépcső legalsó fokára, és lehajtott fejjel gondolkozni próbáltam. Azon agyaltam, vajon mit tehetnék, de akármennyit is töprengtem, semmi épkézláb ötletem sem támadt. Végső elkeseredésemben felegyenesedtem, vettem egy mély lélegzetet, majd hozzáláttam a legértelmetlenebb és legbutább tervem megvalósításához.
Bezártam a bejárai ajtót, a kulcsot elrejtettem a nadrágom zsebében, és gyors léptekkel elindultam a sírok irányába. Átszlalomoztam a nyughelyek között, egy röpke pillantást vetettem apám fejfájára és a teamécsesre, melynek közepén mindössze egy szénfekete kanóc árválkodott, aztán folytattam az utamat. Meg akartam találni Darylt, még ha képtelenség is volt.
Úgy éreztem, muszáj megtalálnom. Nem azért, mert tartottam az egyedülléttől, hanem mert egyszerűen nem voltam hajlandó beletörődni, hogy Daryl nélkül kell folytatnom a harcot. S miközben tucatnyi fa és bokor mellett elhaladtam, a száraz, letört gallyak és az elszáradt levelek pedig recsegtek-ropogtak a bakancsom talpa alatt, arra is rájöttem, hogy már nem elégedtem volna meg akárkivel. Nem volt mindegy, kivel élek egy házban. Igenis számított, kivel osztozom a búvóhelyemen és az ételemen. Ugyanis Darylen kívül senki mást, egyetlen normális embert sem akartam magam mellett tudni.
Közel egy óra bóklászás után megálltam, hogy szusszanjak egyet. Sajnáltam, hogy a fegyvereimen kívül semmi mást, még egy kis vizet sem vittem magammal. Rettentően szomjas voltam, de annak ellenére, hogy hallottam a közeli patak csobogását, a világért sem vetemedtem volna arra, hogy igyak belőle.
Inkább eltereltem a gondolataimat. Hosszú ideig tartó céltalan csatangolás után kezdtem elfogadni a tényt, hogy nemcsak a nyomolvasáshoz nem értek, de az erdőben való tájékozódás sem tartozik az erősségeim közé. Eltévedtem, és még többszöri körbenézés után sem tudtam, merre mehetnék tovább.
Ide-oda bolyongtam az erdőben, de semmivel sem jutottam előbbre. Talán megkönnyítette volna a dolgomat, ha a férfi nevét kiáltva próbálok rábukkanni, ám nem akartam fölöslegesen magamra vonni a kóborlók figyelmét. Tekintettel arra, hogy legutóbb mennyien elözönlötték a házat és annak környékét, nem akartam kockáztatni. Így hát addig meneteltem tovább, míg fel nem figyeltem a közelből jövő különös hangokra.
Mintha emberek, pontosabban férfiak beszélgettek volna tőlem húsz- vagy harmincméternyire, és miután közelebb lopakodtam a hangok forrásához, tökéletesen megbizonyosodhattam arról, hogy bizony nem tévedtem. Valóban két férfi társalgásának – jobban mondva vitájának – váltam szem- és fültanújává.
Meglapultam egy vastag fa mögött, és a hátammal a kérges felületnek dőlve hallgatózni kezdtem. Abban reménykedtem, talán elcsíphetek pár fontosabb információt a beszélgetésükből, ám nem sokkal később be kellett látnom, hogy semmi érdemlegesről nem esett szó.
Azon veszekedtek, hogy a fa mohás oldala valóban az északi irányt jelöli-e, ebből pedig arra következtettem, hogy akárcsak én, úgy ők is eltévedtek. S bár tulajdonképpen mindhárman csávában voltunk, eszemben sem volt előbújni a rejtekemből. Nem akartam felfedni magam előttük, elvégre azt sem tudtam, milyen emberekkel futottam össze. Nem akartam bajba kerülni, hisz egyedül esélyem sem lett volna a nálam jóval megtermettebb férfiak ellen.
Eldöntve, hogy az lesz a legbölcsebb, ha minél előbb lelépek, óvatosan hátrálni kezdtem. A tekintetem mindvégig a két szóváltásba keveredett férfin függött, ám csupán néhány lépést sikerült megtennem, ugyanis a következő pillanatban két erős kar fonódott a derekam köré. A férfi szembefordított magával, és kajánul vigyorogva még jobban megszorított.
– Mi az, kislány? Csak nem eltévedtél? – kérdezte. Bűzös leheletétől elfintorodtam, és heves kapálózásba kezdtem, de esélyem sem volt a szabadulásra.
– Engedjen el! – sziszegtem.
A férfi tudomást sem vett rólam. Füttyentett egyet, mire a veszekedő felek elhallgattak, és másodpercek alatt odaértek hozzánk.
– Nézzétek csak, mit találtam, fiúk! – röhögte el magát a fickó. A társai alaposan szemügyre vettek, majd míg az egyik hümmögött egyet, a másik így szólt:
– Intézd el, aztán menjünk tovább!
A férfi bólintott, a felkaromnál fogva nekivágott a tőlem nagyjából háromlépésnyire lévő fának, és amint elém lépett, máris elkezdte leszaggatni rólam a felsőmet. A száját a nyakamra tapasztotta, a fogait a bőrömbe mélyesztette. Hogy legyűrjem az egyre erősebbé váló hányingert, nyeltem egyet, de ez mit sem javított a helyzetemen. Undort és dühöt éreztem, ugyanakkor egyre nagyobb félelmet keltett bennem a saját gyengeségem.
– Engedjen el! – kiabáltam kétségbeesetten. Ha akartam, sem tudtam volna letagadni, mennyire megijedtem. A fickó kiröhögött engem, húsos ujjai a nyakam köré fonódtak.
– Hallgass, ribanc! – förmedt rám, minek következtében apró nyálcseppek fröccsentek az államra.
Összeszorított fogakkal elfordítottam a fejemet, és a szememet lehunyva még vadabb hadakozásba kezdtem. Lázas erőfeszítéseimet siker koronázta, és amint szabaddá vált a jobb kezem, végigkarmoltam a támadóm arcát.
A férfi ingerülten felmordult. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy ellenszegültem. Válaszul meglendítette a bal karját, és egy akkora taslit adott jutalmul, hogy beleszédültem. A látásom elhomályosult, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. A füleimben hallani véltem a vérem lüktetését, a légzésem nehézkessé vált.
Zsongó fejemet a fa törzsének döntöttem, a térdem remegett. A férfi nem vesztegette az időt, a tétlenségemet kihasználva leszaggatta rólam a felsőmet, és a keze már a nadrágom cipzárjánál járt, amikor felcsendült egy számomra már nagyon is jól ismert hang.
– Mióta minden második nő húszabáló szörnyeteg, az a szabály, hogy az életben maradtakat feltétlenül meg kell kefélni? – kérdezte Daryl, miközben a nyílpuskájával becélozta az előttem álló férfi fejét.
– Te meg ki a pöcsöm vagy? – vonta fel a szemöldökét az egyik fickó.
– Az, aki gondolkodás nélkül szétloccsantja az agyadat – felelte Daryl rezzenéstelen arccal.
– Hékás, cimbora! Nem akarunk balhét – emelte fel a kezét a tőlem nem messze álló férfi, és megcsóválta a fejét. Darylt ez cseppet sem érdekelte, továbbra is kitartóan fürkészte a hozzám legközelebb lévő vadállatot.
– Engedd el a lányt! – utasította Daryl, és tett felénk néhány lépést.
– Mi dolgod van neked ezzel a kis csitrivel? – ráncolta a homlokát az előttem ácsorgó, és a csuklómat megfogva maga mellé penderített. Az ujjai a húsomba vájtak, s a fájdalom miatt, ami az egész alkaromba kisugárzott, felszisszentem.
– Velem van – közölte Daryl.
– Vagyis ismered őt? – kérdezte gyanakvással a hangjában a férfi, aki korábban azt ecsetelte a társának, hogy a fákon lévő moha egészen biztosan az északi irányt jelöli.
– Ismerem – felelte Daryl. – Úgyhogy engedd el!
A csuklómat szorító férfi gúnyosan felnevetett, majd résnyire összeszűkült szemmel oldalra biccentette a fejét.
– Én találtam, vagyis engem illet – jelentette ki. – A lány már az enyém. Szerezz magadnak másikat!
– Ez az utolsó szavad? – morogta Daryl, mielőtt a ravaszra helyezte volna az ujját.
– Ez bizony, faszfej! – vetette oda félvállról.
Daryl várt egy pillanatot, aztán anélkül, hogy bármi mást mondott volna, fejbe lőtte a mellettem álló férfit. Vér fröccsent a nyakamra és a bal fülemre. Levegő után kaptam, és grimaszba torzuló arccal elrántottam a karomat. A férfi ujjai egy szempillantás alatt elernyedtek, ő maga pedig tágra nyílt szemmel, egy nyílvesszővel a fejében elterült a földön.
Daryl felaljazta az íját, és másodpercek alatt célba vette a még életben maradt férfiak egyikét.
– Ne! – kiáltottam el magam, és védelmezően elé léptem.
Bár valószínűleg nem érdemelt kegyelmet, elvégre gond nélkül hagyta volna, hogy a társa megerőszakoljon, attól még nem akartam, hogy Daryl lelője őt. Nem akartam, hogy bármelyiküknek is miattam kelljen meghalnia, mert akármennyire is undorodtam az olyan gátlástalan, gerinctelen férgektől, mint amilyenek ők voltak, attól még nem éreztem úgy, hogy Darylnek vagy nekem jogunk lett volna eldönteni, éljenek vagy haljanak-e.
A sorsra akartam bízni, mi lesz velük, ám az a férfi, akinek éppen a megmentéséért fáradoztam, fittyet sem hányt a próbálkozásomra. Kihasználta a lehetőséget, hamar mögém lépett, és egy kést szorított a torkomhoz. Daryl nem tétovázott, rögvest megcélozta a férfi homlokának közepét, aki válaszul még jobban a bőrömhöz nyomta az éles, kissé rozsdás pengét.
– Elmondom, mi lesz most – hadarta a férfi, nehogy Daryl még azelőtt lelője őt, mielőtt megszólalhatott volna. – Te, pajtás, szépen leteszed azt a szart – pillantott Darylre, ezt kővetően pedig a fülemhez hajolt. – Te meg biztosítod az életben maradásomat – suttogta, s a nyelvével hozzáért a fülcimpámhoz. – Velem jössz – tette hozzá, aztán a szabad kezével átölelt, és hátrálásra késztetett.
Daryl mogorva arccal fürkészte a férfit, mígnem elszakította tőle a pillantását, és jelentőségteljesen rám nézett. Alig észrevehetően biccentett egyet, majd hirtelen célpontot változtatott, és hezitálás nélkül nyílvesszőt küldött a tétlenül ácsorgó fickó fejébe.
Kihasználva, hogy az engem fogva tartó férfi mennyire ledöbbent Daryl könyörtelen tettén, megragadtam a csuklóját, és amilyen erősen csak tudtam, beleharaptam a kézfejébe. A vér fémes ízétől elfintorodtam, de egy percig sem gondolkodtam azon, mit kell tennem.
Mihelyst a férfi elejtette a kést, a jobb könyökömmel gyomorszájon ütöttem, és odaszaladtam Darylhez. A vész elmúltával megmentőm arckifejezése ismét semmitmondóvá vált. Néhány röpke másodpercig rajta függött a tekintetem, aztán végignéztem az öltözékemen.
Miközben magammal – pontosabban a ruhám megigazításával – voltam elfoglalva, éreztem, hogy a férfi engem figyel. Először azt hittem, csak beképzeltem, de miután a szemem sarkából Darylre pillantottam, nagyot nyelve rájöttem, hogy nem tévedtem. Szemérmetlenül mustrálgatott, ám nem sokkal azután, hogy találkozott a tekintetünk, a torkát megköszörülve a vállára fektette a nyílpuskáját, és a megölt férfiak felé fordult.
– Mit kerestél idekint? – kérdezte tőlem már-már érdektelen hangon, akárha egy egyszerű, tökéletesen hétköznapi bájcsevejnek néztünk volna elébe.
– Téged – válaszoltam felvont szemöldökkel.
Azt hiszem, a hanglejtésemmel és a mimikámmal némi bűntudatot szerettem volna ébreszteni benne, amiért szó nélkül lelépett. Egy pillanatig meg voltam róla győződve, hogy a tervem sikerült, bár konkrét bocsánatkérésre nem számítottam, és amikor a fejét lehorgasztva felsóhajtott, tudatosult bennem, hogy Darylnek valóban lelkiismeret-furdalása van.
– Nem kellett volna utánam jönnöd – mondta, amint felszegte az állát. – Csak vadásztam.
– Vadásztál – ismételtem el.
– Kóborlókra – bólintott.
– Értem. És nem tudtál volna felébreszteni? – csattantam fel, a hangom egyre hisztérikusabbá vált. – Egy rohadt szót sem szóltál, fogalmam sem volt róla, hol vagy! Azt hittem… Attól féltem, hogy elmentél. Azt sem tudtam, merre keresselek. Abban a reményben indultam el, hogy úgyis megtalállak, holott tudtam, hogy erre semmi esélyem sincs. Nem ismerem ki magam az erdőben, nem vagyok profi természetjáró, nem tudok nyomokat olvasni. Sohasem találtam volna rád. És ha nem érsz ide időben, akkor… – Az alsó ajkamba harapva elhallgattam, és dühösen fújtatva beletúrtam a hajamba. Kár lett volna még több energiát pazarolnom Darylre, elvégre hiába kiabáltam vele, úgy tűnt, teljesen fölöslegesen teszem.
Nagyot sóhajtva legyintettem, és elindultam egy találomra kiválasztott ösvényen. Nem tudtam, jó irányba megyek-e, de nem is nagyon érdekelt. Legszívesebben képen töröltem volna Darylt, mindent elkövettem volna annak érdekében, hogy bármiféle reakciót is kiváltsak belőle, ám úgy éreztem, képtelen lennék győzedelmeskedni felette, így hát feladtam.
Ellenben Daryl még nem tekintette lezártnak a beszélgetést, és ezt hamar a tudomásomra hozta. Az alkaromat elkapva megállásra késztetett, és mihelyst megtorpantam, sarkon perdített.
– Meddig csinálod még ezt? – morogta, a szeme szikrázott az elfojtott dühtől. Fogalmam sem volt róla, mi a fenéről beszél, de nem kellett rákérdeznem, ugyanis szinte azonnal folytatta. – Miért kell állandóan bajba keveredned? Ennyire vágysz a figyelmemre? Azt várod tőlem, hogy állandóan a seggedben legyek, és ha a helyzet úgy hozza, az életemet kockára téve megmentselek téged?
– Nincs szükségem arra, hogy minden alkalommal megvédj – emeltem fel a hangomat.
– Úgy látszik, mégis.
– Nem, Daryl! Korábban is meg tudtam védeni magam. Nem kell folyton a seggemben lenned – ismételtem el a férfi szavait. – De azt azért elvárnám, hogy legalább szólj, mielőtt vadászni indulsz. Nem akarok folyton amiatt aggódni, vajon visszatérsz-e.
– Tehát erről van szó? – vonta fel a szemöldökét. A szája szegletében aprócska mosoly bujkált. – Te féltesz engem, Stafford?
– Nem mindenki olyan érzéketlen, mint te – vágtam a fejéhez, holott tudtam, hogy ezen kijelentésemnek semmi igazságtartalma sincs. Daryl nem volt érzéketlen, és erről az éjszaka folyamán magam is megbizonyosodhattam, ám tekintettel arra, hogy semmi mással nem tudtam volna visszavágni neki, kénytelen voltam ezzel beérni.
– Vagyis az, hogy nem mutatom ki az érzéseimet, azt jelenti, hogy nincsenek is?
A férfi némi vizslatás után eleresztett, és távolabb lépett tőlem.
– Mit vársz tőlem, Ann? – szólított a keresztnevemen, minek hallatára akaratlanul is megborzongtam. – Azt, hogy minden egyes kibaszott nap bőgjek valami miatt? Ha mindegyik társamat, aki meghalt, meg kellene siratnom, már nem lenne zsebkendő ezen a tetves bolygón. De én nem bőgök az elvesztésük miatt. És tudod, hogy miért nem? Mert eldöntöttem, hogy erős maradok.
– Vagyis én gyenge vagyok? – kérdeztem ráncba szaladó homlokkal. Daryl nem felelt, szó nélkül ellépett mellettem, és átsétált a holttestek között. Azonban alig pár méter megtétele után megtorpant, és a válla fölött hátranézett rám.
– Gyere! – utasított, és a fejével intett, hogy kövessem.
– Hová megyünk?
Daryl áthelyezte a testsúlyát egyik lábáról a másikra, majd végigfuttatta rajtam a tekintetét.
– Azt mondtad, nem értesz a nyomolvasáshoz – emlékeztetett. – Ideje megtanulnod.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése