2015. augusztus 29.

Prológus

Különböző mélységű és ütemű hörgésekre lettem figyelmes, és minél közelebb értem a házhoz, annál inkább úgy éreztem, jobb ötlet lenne, ha sarkon fordulnék, és máshol tölteném az éjszakát.
A makacsságom és a kíváncsiságom végül legyőzte a józan eszemet, így ahelyett, hogy menekülőre fogtam volna, megközelítettem az erdő közepén lévő tisztásra felhúzott épületet.
Körülbelül húszméternyire a háztól lekapcsoltam az elemlámpámat, belegyömöszöltem azt a hátizsákomba, és a táska alatt lévő kardhüvelyekből, amelyek a hátamra voltak erősítve, előhúztam a kardjaimat. Ügyelve rá, nehogy a kelleténél nagyobb zajt csapjak, és ezáltal magamra vonjam az élőhalottak figyelmét, óvatosan és lassan mozogtam.

A teliholdnak köszönhetően nem volt teljes sötétség, így a szememnek könnyebb volt hozzászoknia a fényviszonyokhoz. Leguggoltam egy bokor mellé, és hunyorítva felmértem a terepet. A ház körül legalább tizenöt élőhalott téblábolt. Látva a nyitott bejárati ajtót, hamar kikövetkeztettem, hogy valószínűleg az épületet is elözönlötték.
Nem lehettem biztos benne, hogy odakint több az élőhalott, mint odabent, de még annak ellenére sem akartam megfutamodni, hogy nem tudtam, pontosan mennyivel kell felvennem a harcot. Miközben felegyenesedtem, nagy levegőt vettem, aztán gyors léptekkel egészen a házig merészkedtem. Az épület körül és a verandán toporgó élőhalottak egyből felfigyeltek rám, és vad hörgések közepette elindultak felém.
Még jobban megszorítottam a kezemben lévő fegyverek markolatát, és amint az egyik élőhalott elég közel ért hozzám, egy határozott döféssel a fejébe szúrtam a jobb kezemben lévő kardot. A második élőhalottnak, akit célba vettem, hiányzott az egyik karja, és a bal lábát is csak vonszolta maga után. Többször is megbotlott, cafatokban lógó haja véres, rothadó pofájához tapadt. Gondolkodás nélkül megsuhintottam a kardot, és azután, hogy a feje a nyakától elválva a földre hullott, a homlokába mélyesztettem a pengét.
A következő élőhalott, aki megpróbálta rám vetni magát, jóval kisebb volt a többinél. Haja a vállát súrolta, a pólója szakadt és mocskos volt, a nadrágja szintúgy. Nem viselt cipőt, apró kis lába alatt halk, megadó reccsenéssel törtek ketté az avarban lévő gyengébb, vékonyabb gallyak.
Hátraléptem kettőt, nyelnem kellett. Nem szabadott sokáig hezitálnom, akkor mégis nehezebb szívvel tettem a dolgomat. Becéloztam a homlokát, majd a döfés pillanatnyi idejére lehunytam a szemem.
Tisztán hallottam, ahogy a penge áthatolt a csonton, és amikor az élőhalott utoljára felhördült, alig érezhetően megremegett a kezem. Az apró kis test tompa puffanással elterült a földön, s ott mozdulatlanná vált.
Talán még tízéves sem volt, amikor átváltozott. Nem hagyhattam őt életben, pontosabban nem engedhettem, hogy tovább létezzen ebben a világban, elvégre azokra a szörnyekre nem lehetett azt mondani, hogy valóban élnek.
Az előttem heverő húszabáló valamikor ember volt, de mostanra már jóindulattal sem lehetett volna kislánynak vagy gyermeknek nevezni. Ha pedig nem cselekszem, gondolkozás nélkül rám veti magát.
Elléptem a test mellett, hogy folytassam, amit elkezdtem. Ész nélkül kaszaboltam az ellenfeleimet, mégsem akartak elfogyni. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire már csak egy-két élőhalott kóválygott körülöttem.
Ziháltam, az arcomon verejtékcseppek jelentek meg. Kezdtem fáradni, de nem adhattam fel, így hát mozgósítottam a megmaradt erőtartalékaimat, és végeztem a többi élőhalottal is. Felsétáltam a teraszra, majd átléptem a bejárati ajtó küszöbét.
Eszembe jutottak a gondosan megmosdatott és felöltöztetett holttestek, amelyek odabent hevertek. Megegyeztünk apával, hogy együtt temetjük el őket, de csaknem egy hónappal ezelőtt elment portyázni, és azóta sem tért vissza. Naiv voltam, így abban reménykedtem, hogy egy szép napon újra látom – természetesen emberként.
Néhány lépés megtétele után becsuktam és bezártam magam mögött az ajtót. Füttyentettem egyet, mire minden helyiségből előtódultak az élőhalottak. Rengetegen, talán harmincan is voltak, ami nem kecsegtetett semmi jóval. Mindenesetre nem akartam lemondani a házról, hisz ott vészeltük át apával a telet. Kötődtem ahhoz a helyhez, habár nyilvánvaló volt, hogy egyedül nem húzom ki olyan sokáig, maximum pár hónapig.
Egykor hófehér atlétámra újabb adag vér fröccsent, miközben egy gyors karlendítéssel lefejeztem a felém csoszogó élőhalottat. Kiéhezett vadállatok voltak, amelyek megérezték a friss hús illatát. A karjukat felemelve araszoltak közelebb hozzám, némelyikük meg-megbotlott a nagy igyekezetben. Stabilabb állópozícióba helyezkedtem, megvártam, hogy kellő távolságon belülre érjenek, majd rájuk támadtam.
Az élőhalottak egymás után zuhantak a padlóra. Egyre több hulla lett, s az összecsapás vége felé már szinte halomban álltak körülöttem az élettelen, bűzös, vértől és egyéb kosztól mocskos holttestek.
Azt hittem, minddel végeztem, így elindultam, hogy megnézzem, mi van a temetésre előkészített halottakkal. Nem vehettem biztosra, hogy a húszabálók sértetlenül hagyták őket, sőt valójában féltem, hogy elkezdték felfalni a hullákat, így nem vesztegethettem az időt.
Figyelmetlenségem miatt megbotlottam az egyik élőhalott lábában, és kapkodó légvételek közepette jókorát estem. A hullakupacok között a hátamra fordultam, és a plafont bámulva igyekeztem összeszedni magam. Úgy éreztem, mintha a karom tőből le akarna szakadni, minden porcikám sajgott.
Az elmúlt néhány napban, amíg portyáztam, alvás idejére felmásztam egy-egy erősebbnek vélt fára. Azt gondoltam, odafent biztonságban leszek, elvégre az élőhalottak nem voltak valami jók mászásban, és mivel nem csaptam nagy zajt, simán elsétáltak alattam.
A kényelmetlen ágakon töltött éjszakák alkalmával azonban nem sikerült kellően kipihennem magam. Többször is elfeküdtem a nyakamat, a hátam és a fenekem pedig azóta is fájt a legkevésbé sem emberbarát alvópozícióktól és a fa kemény, kérges felületétől.
A padló, amin hevertem, sem volt sokkal jobb, de míg szusszantam egyet, tökéletesen megfelelt. Aztán újabb hörgésre lettem figyelmes. Hamar guggoló helyzetbe tornásztam magam, és a kardomat a tőlem nem messze térdepelő élőhalott halántékába szúrtam.
A penge vége előbukkant a tarkójánál, a húszabáló szeme fennakadt, a teste fokozatosan megmerevedett. Kihúztam belőle a fegyvert, mire az oldalára huppant. Nagyokat pislogva, sípoló tüdővel figyeltem, ahogy a feje körül vértócsa keletkezik, majd felegyenesedtem, és letöröltem az arcomon végigfolyó sós vízcseppeket. Először azt hittem, csupán izzadtság, aztán rájöttem, hogy a rémülettől könnyezni kezdtem.
Meglepődtem, mert teljesen másképp viselkedtem folyamatos harc közben. Amikor az élőhalottakat nyesegettem, nem gondolkoztam, csak küzdöttem az életemért. A járvány kitörésekor természetesen még nem voltam hajlandó fegyvert ragadni és öldösni őket, de ahogy telt az idő, és egyre kevesebb normális, valóban élő ember maradt, tudatosult bennem, hogy ha életben akarok maradni, muszáj lesz felvennem velük a harcot.
Az apám nem akarta elfogadni, hogy gyilkolnia kell. Tudta, hogy az élőhalottakat az evésen kívül semmi sem érdekli, mégsem érzett magában annyi erőt, hogy szembeszálljon velük. Talán végig kitartott volna azon elképzelése mellett, hogy inkább meneküljünk és bujdossunk, ha egy nap bajba nem kerülök.
Csak egy hajszálon múlt az életem. Az apám pisztolyt ragadott, és hezitálás nélkül megmentett. Rájött, hogy akárcsak a világ, úgy a szabályok is megváltoztak, és az erkölcsöt már egészen másként kell értelmezni.
Apám arcának emléke lebegett előttem, ahogy körbejártam a házat, és megöltem a megmaradt szörnyetegeket. A felderítés után kinyitottam a bejárati ajtót. Míg én odabent harcoltam, újabb élőhalottak jelentek meg a ház körül. Felsóhajtottam, és levonva a következtetést, hogy hosszú és fárasztó éjszakának nézek elébe, lebattyogtam a verandáról.
Füttyentettem egyet. Természetesen nemcsak egy húszabáló figyelt fel rám, hanem a többi tizenvalahány is. Esélyt sem adtak arra, hogy ha rosszra fordul a helyzet, visszafussak a házba, ugyanis elvágták az utamat.
Szépen lassan körbevettek, és mindannyian egyszerre próbálták meg rám vetni magukat. Kettőt hamar sikerült ártalmatlanítanom, ám az egyik mögém kerülő élőhalott elkapta a hátizsákomat, és maga felé rántott.
Ijedtemben felsikoltottam, de amint észbe kaptam, összeszorítottam a számat, nehogy még több élőhalottat csaljak oda. A könyökömet a lény szeme közé fúrtam. Az élőhalott egy pillanat erejéig megtántorodott, aztán vadul felhördült, és újra rám vetette magát.
Dühösen gyomorszájon rúgtam az előttem lévőt. Egyből átszakadt a hasfala, a belei a fűbe estek. Ekkor sarkon pördültem, és a kardommal lesújtottam a hátizsákomat elkapó förtelmes lényre is.
Hamar végeztem a többivel, aztán nagyot nyögve térdre ereszkedtem, és visszacsúsztattam a bal kezemben tartott fegyvert a helyére. Egy újabb könnycsepp gördült le az arcomon, míg végül azon kaptam magam, hogy pityergek.
Hosszú percekig térdepeltem a fűben, mire elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy talpra álljak. Szemügyre vettem az épületet, s közben a másik kardomat is a hüvelyébe csúsztattam. A ház felé indultam, hogy kivonszoljam a holttesteket. Kockázatos lett volna éjjel elégetni őket, ezért úgy döntöttem, csak reggel gyújtok tüzet.
Éppen felléptem a teraszra, amikor újabb hörgések hangzottak fel. Elmormoltam néhány szitokszót, és miután becsuktam a bejárati ajtót, megint lesétáltam a teraszról. Azt hittem, néhány élőhalottal kell csak leszámolnom, és utána végleg abbahagyhatom az éjszakai öldöklést, ám amint előbukkantak a fák közül, rájöttem, hogy nem csupán ketten-hárman vannak, hanem minimum három tucatnyian.
Tágra nyílt szemmel néztem a hangosan morajló bandát. Azzal hitegettem magam, hogy ezúttal is én fogok győzni, bár a szívem mélyén tudtam, hogy ennyi élőhalott ellen semmi esélyem, főleg akkor, ha mindannyian egyszerre esnek nekem. Márpedig az élőhalottak nem arról voltak híresek, hogy illedelmesen előreengedték egymást, és hogy fair legyen a küzdelem, egyszerre csak egy próbálta legyűrni az embert.
Nem, ők egyszerre támadtak. Nem ismertek irgalmat. Nem voltak emberi gondolataik, nem volt bennük semmi jó. Ugyanaz a feneketlen sötétség feketéllett az agyukban, mint a szívükben.
Az élőhalottak botladozva elindultak felém, s közben egyre lelkesebben hörögtek. Mint egy érzéketlen darálógép, aprítani kezdtem őket. Agyvelő, vér, oszlófélben lévő bőr- és húsdarabok fröccsentek az arcomra és az öltözékemre. Nem gondolkoztam, nem hezitáltam, nem pocsékoltam az időt, egyszerűen csak öltem. Azt tettem, amit kellett, hogy túlélhessem az éjszakát, és ne végezzem késő éjszakai vacsiként.
Igyekeztem minél többet mozogni. Rengetegszer hátrapillantottam, többször meg is fordultam, nehogy valamelyik sunyi kis dögnek sikerüljön rám vetnie magát. Talán tíz hulla hevert körülöttem, én pedig többször is megbotlottam. Szerencsére mindig sikerült visszaszereznem az egyensúlyomat.
Közel húsz perc küzdelem után olyannyira elfáradtam, hogy hiába akartam, egyszerűen nem tudtam folytatni a harcot. A figyelmetlenségem kapóra jött az egyik élőhalottnak, sikerült mögém kerülnie. Megragadta a vállamat, és nemes egyszerűséggel letepert a földre.
Miért is ne, mindkét kardom a földre esett. Akárhogy is nyújtóztam, egyiket sem értem el. Az élőhalott hevesen rángatózva igyekezett belém mélyeszteni fekete, félig elrohadt fogait. A szájából vér csöpögött a nyakamra, bűzös leheletétől azt hittem, odahányok. A lélegzetemet visszatartva próbáltam lelökni magamról, miközben ide-oda kapkodtam a fejemet, hogy felmérjem a helyzetet.
Óriási trébe kerültem. Az élőhalottak töretlen elánnal közeledtek felém. Teljesen körbevettek, a távolság pedig, ami elválasztott tőlük, vészesen rövid idő alatt minimálisra csökkent. A húszabáló, ami vicsorogva küzdött azért, hogy végre megízlelhessen, baromira nehéz volt, szinte kipasszírozta belőlem a levegőt. Már-már azt hittem, tényleg elér a vég, ám pillanatokkal később egy nyílvessző landolt a fölöttem tornyosuló élőhalott fejében.
A szörny rögvest elernyedt, nem küzdött tovább. Nagy nehezen sikerült lefordítanom magamról, és miközben felültem, mindkét kardomat felkaptam a földről. A jobb kezemben lévő fegyverrel megsebeztem az egyik élőhalott lábát, és miután a váratlan támadásomtól térdre rogyott, a homlokába vágtam a pengét. Amilyen gyorsan csak tudtam, feltápászkodtam, és földre küldtem még néhány lényt.
Míg én szemtől szembe harcoltam velük, addig valaki más biztonságos távolságból lőtte ki a nyilait, amelyek tökéletes pontossággal értek célt. Mindegyik végzett egy-egy élőhalottal. Miután a fák között megbúvó titokzatos idegen segítségével mindegyik húsfalót ártalmatlanítottuk, a megmentőm vélt helye felé fordultam.
Az egyik vastagabb törzsű fa mögül egy nyílpuskás férfi lépett elő. A haja verejtékes arcához tapadt. Nyeltem egyet, a szívem nagyot dobbant. Már hosszú hetek óta nem találkoztam egyetlen élő emberrel sem. Örültem neki, hogy végre volt alkalmam megpillantani egy húsvér férfit, aki nem akart felzabálni. Tetőtől-talpig végigmértem, majd eltettem a kardjaimat.
– Köszönöm – mondtam, mire komor ábrázattal bólintott egyet. – A nevem Ann Stafford. Téged hogy hívnak?
A férfi tétovázott. Az arckifejezése mit sem változott, ugyanolyan barátságtalannak tűnt. Végül mégiscsak szólásra nyitotta a száját, és aközben, hogy válaszolt, a vállára kanyarította a fegyverét.
– Daryl – felelte, mihelyst találkozott a tekintetünk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése